Kosztolányi Dezső

Egészíts ki, mint régen. Azelőtt, amikor én aludtam, te ébren voltál, amikor én sírtam, te nevettél. Segíts nekem most is. Emlékezz arra, amit elfelejtettem, s felejtsd el azt, amire emlékszem. Én is segítek majd neked. Bennem is van érték.

A boldogság csak ilyen. Mindig rendkívüli szenvedés tövében terem meg, s éppoly rendkívüli, mint az a szenvedés, mely hirtelenül elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya.

Szájtátva álltam s a boldogságtól föl-fölkiabáltam, az égbe bál van, minden este bál van és fölvilágolt mély értelme ennek a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek tündérei hajnalba hazamennek fényes körútjain a végtelennek.

A ház is alszik, holtan és bután, mint majd száz év után, ha összeomlik, gyom virít alóla s nem sejti senki róla, hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

Minden nagy költészet családias. A család tagjai az idegen számára jelentéktelen, érthetetlen adomákat mesélnek egy kisgyerekről, aki hajdanában mindnyájunk ismerőse volt, emlékeznek valamire, amire az idegen nem emlékezhet és elmosolyodnak. Valami ilyesmihez hasonló a költészet. Nyelvünk szellemében él, melyben összeforradunk valamennyien, akármiféle politikai hiten élünk. Nem dicsekszünk azzal, hogy hûek vagyunk ehhez a nyelvhez. Mi magunk vagyunk a hûség. Nem állítjuk azt sem, hogy csak vele, általa, érette lélekzünk. Mi magunk vagyunk ez a nyelv. Vér vízzé válhat, pártot is üthet, de ez a szellemi közösség megronthatatlan, elmozdíthatatlan.

Nem tudja, miért oly szomorú, csak érzi, (...) és vágyakozik zaj, élet, emberek után. Csak rájuk szeretne nevetni, jó estét kívánni, csak a kezüket vágynék megrázni. Csak egy hangot kívánna hallani. Csak legalább a saját hangját hallaná, amint valakihez szól...

A temető minden kövére az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva!

A bölcsesség, melyet annyira szoktak magasztalni, voltaképp nem is egyéb, mint a lélek ifjúságának tudatos elsorvasztása. Amint növekszünk, folyton arra törekszünk, hogy mesterséges úton idézzük elő a lélek vénségét, hogy csökkentsük a lélek ösztönösségét, hogy elöldössük a lélek érzékenységét, mely különben képtelenné tenne bennünket az életre. Ezáltal elérjük, hogy csakugyan kibírjuk a különböző megpróbáltatásokat, legalábbis átvergődhetünk rajtuk. Később azonban, amikor a megpróbáltatások elmúlnak, s megint élni és élvezni szeretnénk, döbbenve vesszük észre, hogy a fáradságosan és drágán szerzett közönyt nem sikerül átváltoztatnunk mozgékonysággá és hitté. Az ideg vezetőképessége megszûnt. Tényleg megöregedtünk.

Nagyon kevés embertársamat tartom butának. Ismerem ugyan azokat, akik egy tréfa hallatán valamivel később mosolyodnak el, vagy kacagnak föl, mint a többiek, mert idegcsöveikben az áramvezetés lassúbb, s a szikrának több időre van szüksége, míg a központban meggyújtja a lámpást. Rendszerint magam előtt is mentegetem őket. Azt gondolom róluk, hogy szórakozottak vagy szomorúak, vagy valami gátlásuk van, mely nem engedi tudatukba a fényt. Valószínûleg így is van. A butaság viszonylagos. De éppen ezt a gátlást nevezik butaságnak.

A mûvészet nem tûri a sokat, mert az szétrepeszti korlátjait, és megsemmisíti a szépet. A mûvészet inkább a keveset szereti, hogy azzal sokat fejezzen ki.

Csak annyit meríthetünk a tengerből, amennyi belefér a formaedénybe. Kár erőlködni. A többi, ami kicsurran belőle, úgysem a miénk.

Aki túlontúl mély igyekszik lenni, mint általában a (...) kontárok, szükségszerûen sekélyessé és elcsépeltté válik, mert semmi sem oly sekélyes és elcsépelt, mint az akarat erőfeszítése.

A szépben mindig van valami megdöbbentő és szokatlan, valami ünnepi és korlátlan.

Csalódni csak az tud, aki valaha hitt.

Az útról hazahozhatsz egy és más élményt, föltéve, hogy azok már akkor is veled és benned voltak, mikor otthon a vonatra szálltál.

A nő föladata ma is és mindig csak az, hogy a férfi káprázata legyen, hogy igényességével, lelkiségével kerülő úton hasson az életre. A férfi cselekszik. A nő van.

A szerelem a vér színes füstje, az érzékiség túlvilági tûzijátéka vagy szivárványa.

Az ember szeretetből támadt, azért él, gyakran azért is hal meg. Úgy látszik, mégis a főfoglalkozása az a földön, hogy szeressék. Mellette minden egyéb - hídépítés, országhódítás - csak eszköznek, jelentéktelen mellékfoglalkozásnak rémlik.

Nem, többé sohase vállalom a szeretet megalázó rabságát és fájdalmát. Azok a kötelékek, melyek még megvannak, lassan bomoljanak szét, szakadozzanak el, aztán legyek végre szabad. Jobb úgy elmúlni ebből a világból, hogy a kutya se ugasson utánunk.

Egy ember utolsó tette, akárki is az, érdekes. Mintha jelentőséget kapna attól a távlattól, mely a halál kapujában várja. Ilyenkor valamennyien arra gondolunk, hogy mit kívánnánk mi hasonló helyzetben, hasonló körülmények között. Nehéz valami okosat kívánni. Voltaképpen csak egy dolog volna okos, bár az se minden esetben: halál helyett életet kívánni.