Kosztolányi Dezső

Aludni (...) annyi, mint meghalni egy kicsit, nem is egy kicsit, hanem nagyon, annyi, mint eltávozni az életből, mely végeredményben nem egyéb az öntudatnál, annyi, mint meghalni tökéletesen, rövid időre. Épp ezért az az ember, aki alszik, leszerel, akaratát - az éles, ártó hegyével - befelé fordítja, s oly közönnyel viseltetik irányunkban, mint aki már réges-rég föloszlásnak indult.

A franciák azt mondják, hogy "elutazni annyi, mint meghalni egy kicsit". Ezt sohasem hittem, mert szeretek utazni, s valahányszor vonatra szállok, úgy érzem, hogy újra éledek.

Menj el, te átkozott, te rémes, másutt keresd, amit a sors ád. Ölelj, de menj sietve, s hagyd el az emberek elátkozottját!

"Szeret-e?" Kérdezi a lány S hang nem felel a bércfalán Csak csönd, csak néma csönd.

Éjféltől hajnalig imádtam. A szánkon vacogott a csók. Köd hullt. A nedves éjszakában lassan dalolva ballagott. És sírt. És sírtam én is, én is, és sírtak fönn a csillagok.

Így senki sem sírt, ahogy én sírok most. A téli éjbe magam siratom. Gyertyát ide! A vajudó pityergést hadd lássam elsápadni ajkamon.

Már-már tükörbe sem tekintek, ködkép leszek, bizonytalan árnyéka tûnő éveimnek.

Od`adtam néked mind a lelkem. (Van-e, van-e ily elhagyott?) Most itt ülök a lábaidnál, s már úgy érzem, nem is vagyok.

Te, ki sosem voltál magadban, ha a sötét éj árnya jön, vonaglasz-e a hószín ágyon - tudod-e, mi a könny?

Így múlik el a mi életünk. Szakadatlanul munkában, éber figyelemben, gépek közt, kerepelve folytonosan, csúnya robotban, bár a fejünkben fény van és értelem, szivünkben a jóság.

De hogyha majd meghalok egyszer, s egy csillagon meglátom őket, átintek nékik kiabálva, hajrázva, mint egy gimnazista: "Lásd, téged is szerettelek."

Ki vagy te? Gyakran felsikoltok, hogy lángra gyullaszt tûzöled, s érzem, nem voltam sohse boldog s mi hozzád fûz, csak gyûlölet.

A pap közvetít az ember és az isten között, s örök életet ígér. Az orvos az ember és a halál között közvetít, reménytelen pört véd olyan fölperessel szemben, aki legföljebb haladékot ád, de az alperest sohasem engedi ki körmei közül, az orvos olyan ellenféllel tárgyal, aki az ördögnél is konokabb diplomata, az orvos a mi földi, mulandó életünket toldozgatja-foltozgatja. Ez a föladat, hölgyeim és uraim, talán szerényebb, mint a papé, de - úgy érzem - sokkal nehezebb.

A könyvet mindig ketten alkotják: az író, aki írta, s az olvasó, aki olvassa.

Te vagy az éjjel és az örvény, a kárhozat és a mennyország, mostan lesujtasz, porba lökvén, majd felemelsz újból tehozzád.

Reggel, ha ébredsz, s harsonáz feletted ez a mindennapos föltámadás, már megtudod, nem él sok-sok szeretted, ki éjjel élt, s szivedbe bánat ás, (...) és - mit tehetsz? - mint szennyes únt ruhádat, magadra öltöd csöndesen a bánat bilincseit, s viszed a végzetet.

Már megtanultam nem beszélni, egy ágyba hálni a közönnyel, dermedten, élet nélkül élni, nevetni két szemembe könnyel.

Légy áldva a csókért, a kínért, légy áldva, hogy lelkem gyötörted, te sápatag, gonosz cherubja a szenvedésnek és gyönyörnek.

Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a porcukor az abroszon a hó.

Ne mondd te ezt se, azt se, hamist se és igazt se, ne mondd, mi fáj tenéked, ne kérj vigaszt se. Légy mint a fû-fa, élő, csoda és megcsodáló, titkát ki-nem-beszélő, röpülő, meg-nem-álló.