Kosztolányi Dezső

A szépség egy eszme látszata és visszfénye, szóval egy nem létező valami, ami bennünk ébred tudatra. Mi vagyunk létrehozói, hordozói.

Az élet azért van, hogy használjuk.

A szótár csak kagyló, ezzel csak meregetünk a nyelv tengeréből. A nyelv azonban a tenger, a tenger.

Estente meghalunk az ágyba, s reggelre már mások vagyunk. Mind változunk zokogva, vágyva és nem találjuk - önmagunk.

Hajoljatok meg a végtelen sors előtt! Mert az ő hatalma zabolátlan, örök. Ha nem hajolsz, kidönt, mint vihar a tölgyet, s kárörvendőn tombol ravatalod fölött. Ha eljön az órád, dacos küzdelemmel ledönt nagykegyetlen a fekete sírba: a temető minden fájára az ember kudarca s a sorsnak győzelme van írva.

Az, akit ismerünk, rendszerint: kleptomániás. Az, akit nem ismerünk, rendszerint: tolvaj.

Minek tulajdonítod, hogy a zsugoriak mind hosszú életûek? Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriság maga a törhetetlen életkedv megnyilatkozása, és mint minden igazi szenvedély, nem öl, hanem éltet. Vannak, akik azt állítják, hogy ez a nagy távra beirányozott, állandó mohóság nem is költözködik olyan hitvány szervezetekbe, melyek idő előtt elpusztulnak. Vannak, akik azt állítják, hogy a zsugoriak a köröttük feszülő ellenszenvtől acélosodnak meg, telnek el daccal, hozzátartozóiknak forró gyûlölete tartja őket életben, akár a jókat hozzátartozóiknak buzgó imádsága. Vannak végül, akik azt állítják, hogy a föld marasztalja őket itt, az nem engedi el, az öleli szennyes és sáros keblére, mert a zsugoriak mind oly szennyesek és sárosak, mint rokonuk, a föld.

Aki ellenkezik, azt még meg lehet valahogy győzni. A hallgatással szemben mindenki tehetetlen.

Én nem születtem arra, hogy megmentsem azt az emberiséget, amelyik, mikor nem sújtja tûzvész, árvíz és döghalál, háborúkat rendez és mesterségesen idézi elő a tûzvészt, az árvizet és döghalált. Rég levettem én a kezem az úgynevezett társadalomról.

Nem bírta el, hogy valakit szemtől szembe megsértsenek. Ilyesmi annyira fájt neki, hogy inkább órákig együtt maradt unalmas emberekkel, mert nem tudott kellő módot találni, hogy tapintatosan lerázza őket.

Iszonyodott attól, hogy egy emberhez - aki csak olyan, mint ő, szóval gyarló, boldogságra vágyó s végül minden körülmények között nyomorultul elpusztuló - durva legyen, kíméletlen s tapintatlan, hogy megalázza őt önmaga előtt, hogy csak egy célzással, csak egy gondolattal is megbántsa és sokszor - legalább ezt képzelte - inkább meghalt volna, semhogy azt a hitet keltse, hogy valaki fölösleges ezen a világon s az illető, amíg elkotródik mellőle, pirulva mondogassa, "úgy látszik, terhére voltam".

Boldogságunk vagy boldogtalanságunk sokkal inkább függ attól, hogy mi van bennünk, mint attól, hogy mi van körülöttünk.

Az ideális király hasonlatos a karmesterhez. A jó uralkodónak nem lehet kisebb becsvágya, minthogy megértse mindnyájunk lelkét, és minden szívdobbanás egy-egy hangjegy legyen abban a szimfóniában, melyet vezet - és hogy jogara ne legyen egyéb, mint egy taktusvezető karmesteri pálca!

Az embereket úgy lehet megmenteni és boldoggá tenni, ha szeretjük őket.

Azt is megértettem, mi volt az, amit mondani akartam neki az ajtóban, de nem mondtam. Azt akartam mondani, hogy nagyon szeretem őt. De az ember szeméremből folyton halogatja. Csak ilyenkor közli, amikor már késő.

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem feledem. Holtomban is csak erre járok, keleten. Izzóbb a bú itt és szívig döf az öröm. De szép, vidám, vad áldomás volt köszönöm.

A Természet azokba, akiket nagyra szán, többnyire egy hiányt, egy elégtelenséget olt, hogy azzal viaskodva fejlődjenek. Ez a rugója kitûnőségüknek. Az igazi nagyság nem adottság, hanem egy nyugtalan emberfölötti vágy.