Kosztolányi Dezső

Nincs emberi egyenlőség. Csak emberi különbözőség van.

Az egyszerû emberek, akik a társadalom legalacsonyabb fokán állnak, végletekben élnek. Sokkal nagyobb képzeletük van, mint sejtjük.

Minden jelent valamit. A legkisebb jelekkel is izennek nekünk, onnan túlról, kis jelekkel nagy dolgokat.

A középszerûség halhatatlan, és a hitványság örökkévaló.

"Megérteni annyi, mint megbocsátani." Ami megfordítva is igaz. Megbocsátani annyi, mint megérteni. Ha irgalmas szemmel tekintünk egy förtelmes emberre, vagy egy förtelmes tárgyra, akkor már majdnem meg is értjük.

Nem szabad pirulni. Semmit se szabad szégyellni. Csillag és szemét a sorsunk.

Az erősebb fölfalja a gyengébbet, mint a halak. Az ügyes gladiátor átszúrja az ügyetlent, a jó költő elnémítja a rosszat. Nincs kegyelem. És mindig így lesz, talán évezredek múlva is. Hogy haladunk-e, mint egyes bölcselők állítják, azt nem hiszem. Az ősember négykézláb mászott, én kocsin repülök, nagy gyorsasággal, mert már ismerem a tengelyt és a kereket. De ez nem haladás. Mind a ketten egyet teszünk: megyünk. Az lenne a haladás, hogyha legyőzhetnénk önmagunkat, itt belül, belátás által, hogyha két édestestvér, ki az örökségen osztozkodik, nem gyûlölné meg egymást halálosan azért, amiért az egyik száz sestertiusszal többet kap a másiknál. Erre nem tartom az embert képesnek soha.

Azért szenvedsz. Mert nem tudod, mi bánt. Ha az okát látod, megérted, és már nem is oly nagyon fáj. Szenvedésre vagyunk teremtve, nincsen olyan bánat, mely természetellenes és elviselhetetlen.

Ha izgatott állapotban vagyunk, akkor minden jelentőssé válik, amit különben meg sem figyelünk. Ilyenkor maguk a tárgyak is - egy lámpaoszlop, egy kavicsos út, egy bokor - fokozottan éli a maga ősi zárkózott, embernek ellenséges életét, s szívünket fájdítva mutatja közönyös mivoltát, úgyhogy visszadöbbenünk tőlük. Az emberek pedig, kik mindig önzőek, és testvértelenül rohannak céljuk felé, egy szavukkal, egy mozdulatukkal emlékeztetnek bennünket, milyen egyedül vagyunk, és ez a szó, ez a mozdulat minden látható ok nélkül örökös jelképévé dermed lelkünkben az élet egész céltalanságának.

A részeg emberek röpülnek. Csak a józanok hiszik, hogy ide-oda imbolyognak, ők valójában láthatatlan szárnyakon szállnak, s mindenhová előbb érnek, mint remélik. Hogy közben múlik az idő, nem számít, mert nekik az nincsen, és nyilván a többiek csalódnak, kik ilyesmikkel törődnek. Bajuk sem esik, mert a Szûz Mária kötényében hordozza a részeg embereket.

Aki kártyázik, az a felejtés teljes mámorát élvezi, s külön világegyetemben él, melynek síkjait kártyalapok rakják ki.

Nemcsak az az igazság, hogy megcsókoltunk egy nőt, hanem az is, hogy titokban vágyakoztunk rá, s meg akartuk csókolni. Sokszor maga a nő a hazugság, és a vágy az igazság.

A könyv a szellemi manna, amelyből mindenki jóllakhatik, az égi táplálék, amely minél inkább fogyasztják, annál több lesz belőle, a bûvös kenyér, amely senkit nem hagy éhen, minden ínségest kielégít, hatalmassá tesz, úgyhogy mindenki az ismeretek tőkése és nagybirtokosa lehet általa, gondolat-milliomos.

A könyv, amely mindenütt jelenlevővé varázsolta a szellemet, megteremtette az emberiség lelki közösségét. A könyv, amely nemcsak a teret hódította meg, hanem béklyóba verte a térnél is nagyobb ellenségünket, megállította az időt. Ennél nincs nagyobb csoda. Mindig a legegyszerûbb dolgok a valódi csodák.

Az ég legyen tivéletek, Üllői-úti fák. Borítsa lombos fejetek szagos, virágos fergeteg ezer fehér virág. Ti adtatok kedvet, tusát, ti voltatok az ifjúság, Üllői-úti fák.

Legkisebb cselekedeteink végzetes következmények elé sodornak bennünket. Mi pedig rohanunk velük, hanyatt-homlok, föltartóztathatatlanul.

De azt akarom, tisztán és fehéren, legyetek vígak és bársonyba-járók, a kezetekben egy nagy arany-érem, s hódítsátok meg az egész világot.

Én már nem leszek itt, s teneked leesik az a bizonyos kő a szívedről, fölsóhajtasz: "Végre elment", és csinálhatsz, barátom, bármit, amit kedved tart. Ígérd meg azonban, hogy majd figyelmeztetsz. Mihelyt letelt ez a kíméleti idő - nevezzük annak -, te fölállsz, és betûről betûre ezt mondod nekem: "(...) örültem, hogy volt szerencsém, de még jobban, hogy nincs, szedd a sátorfádat, menj isten hírével." Igen. Dobj ki úgy, hogy a lábam se érje a földet. Vagy ne is mondd ezt, csak nézz rám. Elég rám nézned, nem is bosszúsan, hanem úgy, ahogy máskor is nézel, úgy, ahogy most nézel rám. De biztosítalak, erre se lesz szükség, mert én hét perc múlva - azaz bocsánat: hat perc múlva, mert közben elmúlt egy perc - már elpárologtam, s ebben a szobában csak ittlétem kínzó emléke lebeg.

Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, amikor borotválkozunk vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy új hanglemezt, vagy egy szálkát kapartunk ki ujjunkból, és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg az ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.

A jóság és rosszaság, az irgalom és kegyetlenség (...) furcsa viszonyban állanak egymással. Elválaszthatatlanul együtt mûködnek, az egyik el se képzelhető a másik nélkül, akárcsak az, hogy valaki, akinek kitûnő a szeme, ne lássa meg egyformán a kéket és vöröset, a pillangót és gilisztát. Ellentétek, az igazi, két ellensarki vég, de mindig természetes kölcsönhatásban vannak.