Lakatos Menyhért

Az ember csak azt a mûvet tiszteli, amit maga alkotott.

Sokszor voltunk már azon a ponton, amikor az út végéhez értünk, de az élet, ha úttalanul is, mindig tovább sodort bennünket.

Az elrohant viszontagságos idő nemcsak elvitt, hanem hozott is valamit. Más emberekké formálódtak, akiknek a gondolatai kiléptek a múlt szûk korlátai közül.

Vannak dolgok, amik nemcsak meghatározzák a sorsokat, hanem be is határolják, és ezen nem segítenek az álmok.

Az ember vérében rejlő alkotási vágy elfeledtet mindent, és ha ez a (...) vágy lehetőséget kap a teremtésre, képes megteremteni maga körül a világot.

Ahogy jöttek a megpróbáltatások, lassanként rájöttünk, ha a saját fejünkbe nézünk, ha a saját gondolatainkat ismerjük, akkor ismerjük egymáséit is.

Érthető, hogy letört a kudarc. (...) De ha százszor ránk szakad az ég, százszor és százszor megismételjük, mert élni akarunk.

Vissza lehet álmodni mindent, de úgy élni benne, mint akkor, már nem lehet.

Hányan vágtunk már neki az élet labirintusának, hogy legyőzzük a bikafejû szörnyet, és mindig ide értünk vissza, mert nekünk nem Ménosz király leánya adott a kezünkbe fonalat.

Érdekes világ ez, megvetik, gyûlölik a büszke embert, mégis arra vágynak, hogy valamire büszkék legyenek. (...) Csak a nemakarás elől apad el az idő.

Jól emlékszem a félelmetes időkre, amikor a szuronyok elnémítottak mindent, de a sírásnak akkor is volt hangja.

Vajon van határa a változásoknak? Hol lehetne meghúzni azt a határvonalat, ami a régit elválasztja az újtól?

Ha élni akartok, tanuljatok meg úszni. A boldogság ott van valahol a túlsó parton, és azt senki nem hozza át a ti szép szemetekért.

Sokkal könnyebb viszályt, háborúságot kelteni, mint békét. Vannak őslények, melyek, ha egyszer kidugják a tüskéjüket, nem húzzák vissza, amíg nem böknek vele.

Az élniakaráshoz a puszta akarat kevés. És nekünk se égen, se földön nincs egyebünk, mint az élniakarás.

Minél inkább megalázkodsz, annál inkább nem tekintenek semmibe.

A sorsuk ellen vétők többszörösen fizetnek a türelmetlenségükért.

A viharnak is fáj a csend, azért dörög.

A puszta akaratnak szegény a békéje, és még szegényebb a boldogsága.

Talán hónapokig kibírtuk volna, hogy ne legyen közöttünk perpatvar, de az örökös bizalmatlansága felborított minden békesség utáni vágyat. (...) Lassanként elzártunk minden kivezető utat, amin menekülni lehetett volna, aztán belenyugodtunk, hogy nincs kiút.