Lakatos Menyhért

Élni, ez a fontos. Mert nincs szebb az életnél, ha szép. (...) Már elenyészett a múlt, ott bolyongtak a reményteli jövő ismeretlen országútjain.

Milyen kevés kellett (...) a boldogsághoz! Elég volt egy szó, hogy az ábrándok és az élni akarás örökké leomló homokvárait újra építeni kezdjék.

Ne féltsd a farkasokat, nem eszik meg egymást, amíg van min rágódjanak.

Sokszor a szerelem jegyében képes az ember önmagát is megtagadni, mert a másikat boldoggá akarja tenni.

Akinek mindég a mások igazságát kell elfogadnia, annak nagyon kevés az örömünnepe.

Nem mindig szükségesek érzelmeink kifejezéséhez a szavak, belső indulataink álcázatlanul kitelepednek arcunkra, ha a lelkünket ostorozzák.

Hisszük a semmit, mert évszázadokon át megcsontosodtak a gyökerei, pusztít, öl, fertőz, hitet, félelmet követel. Felfal mindent, létünket megsemmisíti és újjáteremti, addig kínoz a félelemmel, amíg bátrak leszünk saját bilincseink rabságát elviselni. Hol van ennek a világnak a tiszta kék ege, mely alatt hosszú hajú fekete tündérek eloldozzák a gúzsba kötöttek bilincseit.

Ne akarjon az ember más lenni, mert úgysem lehet más, de az legyen, ami.

A cserebogárszínû mogorva öregek (...) oly messziről idézték emlékeiket, amelyeket ebben a korban már csak ők értek el. Mélyre nyúló gyökerük még abból a világból táplálkozott, ami mások előtt rég történelemnek számított. Õk maguk egy-egy ciklusként vallottak, mint elsárgult pergamenlapok, évszázadok históriáiról. Nem rohant át rajtuk az idő, az apák, nagyapák ifjúkori történetei éltek, hûséggel őrizve a letûnt századokat.

Bár mindig karácsony lenne! Ilyenkor van mit enni, és békesség van. Lehet, ha mindig volna mit enni, karácsony nélkül is békesség lenne.