Latinovits Zoltán

Szomorú őszi, öreg gyereknek születtem, én nem tudtam úgy örülni, mint a többiek. Most kezdek lassan fiatalodni, érzem az őszben a ficánkoló tavaszt, a napsugár utolsó fölényes magasságait, ahogy átugrálja az ősz buckáit. Mindenütt könyörgő füstoszlopok kapaszkodnak az ég felé, a tûz, a víz könyörög a hosszú napsugárért.

Isten dramaturgiája kifürkészhetetlen.

Flamingó-színû gyerekkorom évei, ahogy öregszem, közelednek, nekem a halál születés; a születés az első halálom volt. "Van-e nagyobb árvaság, felnőttek között gyerek maradni?" De én öreg gyereknek születtem.

Lefekszem a csillagok alá a pilleágyra, és ámulva bámulom az égi eget. A Göncöl is itt van még. Gyerekkorom óta félek, hogy lebocsájtják a Földre, és autót csinálnak belőle, vagy buszt. A diszpozíció másként szól, a helyén ragyog, melenget. Fekszem a pilleágyon, körüldalolnak az éjszaka hangjai.

Jobb, ha az ember önmagába zárkózik, tanul és készül a jövőre. Csak a hitet élesztgetem magamban, hogy nem vezethetnek ostobák, és a jó végül győzelmet arat, mint a mesékben, mint a természet örökös harcában, megújulásában és eltipró energiájában. Hiszek az Emberben, aki szívével és eszével együtt a jobb jövőért harcol és szenved. A vér és a könnyek soha nem hullanak hiába. A világ - úgy tetszik, jó felé halad, a tisztulás és az Igazság felé. Az út nagyon nehéz, göröngyös és meredek, de föl kell jutni egyszer a csúcsra.

Embertelen küzdelmet folytatok magammal, és sokszor sikertelenül. A depressio vagy vélt depressio ellustított, teljesen elpuhított. (...) Bûntudattal, lelkiismeret-furdalással élek és ez mindent le­bénít. Ha olvasok, negyedét jegyzem meg. (...) Nagyon mélyre süllyesztettem magam.

Az én betegségem mindig afféle kegyelmi állapot. Olyan, mint egy hosszú utazás sok országban. Az utazás nagyon fontos, mert anélkül nincs módunk az összehasonlításra. Én higgadtabban tértem vissza a mindennapi életbe, mint ahogy eltûntem, mert azelőtt állandóan arra törekedtem, hogy megnyerjem a marathoni futás minden szakaszát. Ma már tudom, hogy ha nem is vagyok minden részben az első, a végén akkor is nyerhetek.

Az élet azért jó, mert újra lehet kezdeni. Tetszés szerint többször is.

Tarkómhoz szorítja fegyverét a csend csavart betonvasakat húzkodnak belém nem veszem észre belülről feszítenek meg csendgalacsinokkal etetem gondjaimat.

Az éveink messze szálltak, bennünk nem hoztak változást, én most is oly szépnek látlak, mert a szívemmel nézek rád.

Emlékszem a röpülés boldogságára. Hiszem, hogy szárnyaim újranőnek.

Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink. Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad tizenöt év dobogó szíve.

Nincs nyugalom. Én is várok. Várlak, hogy elmondhassam: légy nyugodt, vagyok és leszek Neked. Elvégeztetett. Ne hajtson hallgatásom és szomorúságom zajos helyekre, ne hajtson el gyötrődésem, várakozásom, töprengésem. Minden értünk fog történni, mert akarom. Mert Isten is így akarhatja. Kilazult karom a derekad körül, de a kezedet fogom. Ne siess, ne kapkodj, ne térj ki. Újraszüljük magunkat. Te is akard. Hogy együtt legyen jó. Ha talán nem is úgy, mint régen.

A színész rendkívül összetett ember. Sokféle én-gén rejtőzik benne, és szangvinikusabban, nagyobb lázzal, nagyobb hőfokon ég és él, mint a többi ember, hiszen foglalkozása folyton égést, folyton gondolkozást, földúsított érzelmi világot kíván tőle. Következésképpen kevésbé fegyelmezhető, rendszerezhető, kevésbé kollektivizálható. Akkor értékes, ha minél egyedibb, minél több "én" van benne.

Töltsük meg a házat szeretettel. Rakjuk újra a kályhát, újra a tüzet. Éljük egymásnak a napokat. Költözzön vissza az ölelés, valamely késői józanabb, de maradóbb szerelem. Költözzünk vissza egymásba.

Sohase nyertem, de amit magam megküzdöttem, meg is tartottam. Nem bántam meg semmit, igyekeztem szomorúságom fölött mindig egy darabka kék eget tartani. Megmaradtam embernek, szigetnek, csodálkozónak, reménykedőnek, győzelemre törőnek, gondolkodónak. Megmaradt szívem szeretete, gyûlöletem; és minden felett megmaradtam folyton-keresőnek, "terepfelverőnek", lázadónak, életmentőnek, értelmezőnek, lassan bölcsülőnek, igazságkeresőnek, nevetőnek.

Az egyszerûség csak az átélt bonyolultságból születhet. Az egyszerûség évtizedek alatt születik. Aki nem volt összetett, komplikált, alaktalan, sokszögû, sokízû, az nem lehet egyszerû, csak együgyû.

A beszéd a legnagyobb csalás. Önmagunk és mások állandó megcsalása.

Folyvást rohanunk, soha meg nem állunk. Még arra sincs időnk néhanap, hogy a tenyerünkbe rejtsük arcunk, összeszedjük magunkat egy-egy percre és szembenézzünk a kérdéssel: mi végre tesszük? Napjaink vágtató tempója, felfokozott életritmusa feszült nyugtalansággal tölt el bennünket. De nem a fizikai fáradtság az igazi baj, hanem a lelki rendezetlenség. Már-már a belső megsemmisülés érzése. S ennek hiába ismerjük a diagnózisát, a gyógymódot nem tudjuk receptre felíratni. Az orvoslással mi szolgálhatunk egymásnak. Az ember az ember patikája.

Ha az ember külső és belső démonaitól - a háborúktól, a testi-lelki nyavalyáktól, az értelem terheitől - nem próbálna megszabadulni, saját halálos ítéletét írná alá.