Naponta húzom fel a múlt kútjából az emlékvödröket. Vödörnyi szépet, csigát, kacskaringót, kéket, sárgát, hajnalt, alkonyt, a régi szelet és a régi színeket. A régi szíveink. Régi szíveinket lemeszelték a kápolna falán. De belerajzolva, téglába vésve most már ott marad tizenöt év dobogó szíve.

Kapcsolódó idézetek

1. A szívnek megvannak a maga hieroglifái.
2. Mert mi vagyunk az igazi temető, szívünk a megtelt sírgödör, fekszik benne az ifjú halott, jár, kél, él, mosolyog, sorra mondja az emlékeit, verset ír, Párizsba utazik, fényképeket mutogat, soha el nem múló nyárban csónakázik, soha nem öregszik, s míg élünk, meg sem halhat, s vigasztalásul kigyújt bennünk egy kis örökkévalóságot. Csukás István
3. A szívünkben mindannyian tovább cipeljük mindazt, aminek részesei voltunk valaha is: a káoszt, a sikereket, a rothadást.
4. Szép hajnaloknak s alkonyoknak csendjét lelkemben illatozza még az emlék, sírtam, nevettem és szerettem nemrég, e drága földön nyughatatlan vendég. De rég volt, szent ég!
5. Emlékeim kavicsok a holtág partján, Kincsek: színes, szürke, éles vagy ránctalan. Mind gyémánttá csiszolják egymást a mában, Bár fényük még üveg, min megcsillan a Nap.
6. Kifakult a jelen, csak a múlt eleven, Vérzik a szívünk, sohasem feledünk, Emléked örökké él.
7. Az életemet elhibáztam, rossz szögletet mértem falán, törölhetetlen drága vásznam terhes szinekkel mázolám: emlékből raktam össze rőzsét, multból máglyát jövőm alá, s tegnap tüzére holnap hősét, magamat dobtam égni rá. Babits Mihály
8. Szívverésem sorsot perdít ki helyéből, emlékek rongyai fel-fellobognak, arcom behidegszik gyermekkoromba, belefészkel napjaiba letûnt keservem, s vissza kell szomorodnom újra meg újra kiégett múltba, kopott emlékeimbe. Bari Károly
9. Tüzet raktam a szívemben. Keresztbe raktam a fákat. Gyufát gyújtottam, és néztem, ahogy elég benne a bánat. Vagy öröm volt... 30y
10. A szív és az agy alagsorában veszélyek is leselkednek. Nem minden kamra szép, fényes és magas. Vannak lyukak az elmében: olyanok, mint a középkori kútbörtönök. Bûzös üregek, melyeknek felejtés a neve, palackforma cellák a tömör sziklában, tetejükön csapóajtóval. Onnan semmi sem távozik egykönnyen, csak hogy nekünk könnyebb legyen. Egy földrengés, védmûveink hibája vagy a szikrák begyújthatják a mérgező gázokat - és az évek óta verembe zárt dolgok kiszabadulnak, készen rá, hogy fájdalommá robbanjanak, és veszedelmes viselkedésbe hajszoljanak bennünket... Thomas Harris