Lator László

Az, hogy egyszerûen tudjon írni az ember, bátorság kérdése is, mert nagyon könnyen le lehet bukni, ha ellenben bonyolult fogalmi és elméleti nyelvvel bástyázza körül a mondandóját, könnyen elbújik benne a hülyeség.

A semmivel naponta szembenézek. Didergő meztelen szivem nem védi rég igézet. Ember vagyok. Szem és tudat, ki lát, hall, érez, eszmél. Tudom, hogy sokkal boldogabb, ha együgyûbb lehetnék. Légy ölelő part, menedék veszendő életemben, kevés, ha nem lehetsz elég, de mégse hagyj el engem.

Az ember addig él amíg tartaléka marad a hitre míg fel nem éli érveit meghajszolva és bekerítve.

Az emberség - ugyan hányunkban ég szellem, tisztesség s más efféle szesz? A tülekvők közt egy-kettő akad, aki nemünk nevére érdemes.

Ha nem lakna lélek vagy elme, ha nem szaggatna annyi kétség, ha nem várnám mindig hiába a bizonyosság illetését -

Az ismeretlen nagy hegyekre hideg homályt áraszt a katlan. A forrás tükre összetört, hajdani arcunk láthatatlan.

Sokféle volt és kísértő az Éden. Zengett-zúgott szép fáival köröttem az érthetetlen isten tenyerében.

Egyre megy, milyen szándékból, miért lett szívünkön, önszívünk ellen, a vétek, ha kívülünk nőtt, ha bennem, ha benned, mit ér latolni: ha mégis, ha mégsem, ha, oktalan, megmárt a szenvedésben, ha két önzés egymásnak szegülése foglalja el helyét a szerelemnek?

S hogy ott álltunk az elhagyott paradicsomban társak, szerettem volna szólni, hogy nincs hozzád joga másnak.

Mit számít az a hatvan, ha kedvünk ronthatatlan? S mit számít majd az a hetven, ha a kedvünk törhetetlen?