Laurie Frankel

Az ember nem kerülheti el, hogy az legyen, aki, és ez néha tönkreteszi az embert.

A regény és az élet között az az egyik különbség, legalábbis ami a gyermeknevelést illeti, hogy az ember az előbbit veszedelmessé, kiszámíthatatlanná, hajszálon múló, szívfájdító és katasztrofális dolgokkal telivé szeretné tenni. Az utóbbit viszont? Az utóbbit a lehető legeseménytelenebbé.

Azt hihetnénk, hogy egy kórházi váróteremben az emberek rokonlelkek, bajtársak, akár az együtt szolgált katonák, egymás honfitársai egy kiüresedett, zaklatott világban, de nem, jobbára kerülik egymás tekintetét, és nagy passzív-agresszív sóhajokat eregetnek egymás felé, valahányszor valamelyikük veszi magának a bátorságot, hogy elsőként hívja fel magára a nővér figyelmét.

A szülőidő olyan, mint a tündéridő, csak igazi. Tündérpor és varázsigék nélkül is varázslatos. Úgy szegül ellene a fizikának, hogy közben nem keres kiskapukat az idő és a tér törvényein. Az a fajta közhely, amelyet mindenki emleget, de senki sem hisz el, amíg gyerekei nem lesznek: hogy az idő ténylegesen felgyorsul, olyannyira nekiiramodik, hogy az ember egyszerre találja magát időeltolódás, vesszőfutás és futóverseny kellős közepén.

Az ember sohasem lehet biztos, még (sőt talán főleg) a nagy, az eget rengetően fontos dolgokban sem, a maguk szövevényességével és utóhatásaival. De sajna, ezeket a döntéseket senki más nem hozhatja meg, és senki más nem birkózhat meg a következményeikkel, mint maga az ember.

A szülői lét, mindenfajta ügytől függetlenül, mindig egyfajta egyensúlyozás azon dolgok között, amit az ember tud, amit csak sejt, amitől fél, és amit elképzel.