Azt hihetnénk, hogy egy kórházi váróteremben az emberek rokonlelkek, bajtársak, akár az együtt szolgált katonák, egymás honfitársai egy kiüresedett, zaklatott világban, de nem, jobbára kerülik egymás tekintetét, és nagy passzív-agresszív sóhajokat eregetnek egymás felé, valahányszor valamelyikük veszi magának a bátorságot, hogy elsőként hívja fel magára a nővér figyelmét.

Kapcsolódó idézetek

1. A kórházban a haldokló magányos. Számos gép, mûszer csatlakozik testünkre. Nincs körülöttünk szüntelenül szorgoskodó hozzátartozónk, aki néhány kedves szóval odalép hozzánk, letörli a verítéket homlokunkról, fájdalomcsillapítót ad, elbeszélget velünk, eltereli figyelmünket a jelenről. A kórházban az ügyeletes ül a nővérfigyelőben, és szemével a mûszerek jelzéseit követi. Többnyire csak akkor megy a beteghez, ha hívja, vagy az állapota rosszabbra fordul. Az elmúlás mechanikus, gépies lett. Elembertelenedett, akár világunk jó része.
2. Félünk, hogy szívünket feltárva elárulnók az igazságot s ezzel megbántanánk valakit, félretesszük hát ezeket a gondolatokat s engedjük, hogy a társalgás céltalanul hányódjék-vetődjék hétköznapi tárgyak körül. Némelykor meg éppen színházat játszunk és sóhajtozunk, vagy kiáltozunk, hogy gondolatainkat eltakarjuk, úgyhogy fülünk, szemünk, szájunk és orrunk nem a miénk többé s haragunk, örömünk, nevetésünk és megbotránkozásunk nem őszinte. Ez a társadalom megállapodott szokása s nem lehet változtatni rajta. Lin Jü-tang
3. Egy kórház valóságos külön világ! Mennyi szenvedés, halál, de gyógyulás és élet is zsúfolódik egy épület falai közé! Az emberek sorsa az orvos kezében van - élet és halál felett dönthet. Az ilyen feladathoz csakis kellő alázattal és felkészültséggel lehet hozzáfogni. Fábián Janka
4. Az életben nem úgy van, mint a regényekben és színdarabokban. Nem szavalnak és szónokolnak megható szavakban a szomorú jeleneteknél, hanem hallgatva nézik egymást, egy-egy összefüggéstelen szó, ha kitör, - hanem ebben a némaságban, ebben a csöndességben van a legnagyobb tragikum s a szívek mélyén tombol a leírhatatlan, kimondhatatlan fájdalom... Tutsek Anna
5. Akinek a kórház a munkahelye, az szolgál. Esetleg kimerülten, elkeseredetten, bizonytalanságban - de áll a vártán. Erre szerződött, erre esküdött fel. Barát József
6. A kórházakra különösen jellemző, magából a helyzetből fakadó csend - egyikük betegen vagy sebesülten az ágyban, a másik egészségesen mellette -, voltaképp mindent elmond. Üres, jelentéktelen, felesleges semmiségek lesznek a szavak. Csak a legfontosabbról szabad beszélni. John Ajvide Lindqvist
7. Mind irtózatosan magányosak vagyunk... az élet azzal csúfolt meg minket, hogy nem tudunk egymáshoz hozzáférni, se a gondolatainkat kicserélni, vagy a gyengédségünket kimutatni, szemünkben a halál erősebb az életnél, magával sodor, mint egy sötét szél, melyben panaszló szavunk is örömtelen nevetésnek hangzik... Bensőnkben úgy felgyülemlik magányunk piszka-szemete, hogy zsigereink véresen felfakadnak tőle, sikoltozva futkosnak a világban, míg meg nem döglünk, kísértetszállodákban, bérelt szobákban, a múló szívek örökkévaló menhelyén. Truman Capote
8. Lesz idő az ember életében, amikor a nagyvilág minden dámája, öröme és fájdalma elfér egyetlen kis szobában. Ahonnan ki se kell lépni. Mert minden megtörténik, ami két ember közt megtörténhet, akik szeretetük okán és a betegség okozta kényszerből egymás elfogadására szorulnak. Schäffer Erzsébet
9. Az erősek és a gyengék gyakran nem azok, akiknek látszanak. Rengeteg ember némán vívja fájdalmas belső harcait. Guillaume Musso
10. A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is. És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket. De (...) semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék. Brené Brown