Légrádi Gergely

A kert olyan, mint egy gyerek, aki csak részben és időlegesen tud gondoskodni önmagáról. A másik részt észre kell venni, majd annak megfelelően cselekedni.

Azt mondják, a legfontosabb dolgok csendben történnek. Nem a pillanat mûvei. Csend és idő kell, hogy létrejöjjenek, megfoganjanak. Ez talán szép és igaz. De azok, akik ezt mondják, elfeledkeznek arról (vagy magától értetődőnek tartják), hogy csak valamihez képest lehet csendről beszélni. Ráadásul ez a valami teszi a csendet értékessé és értékteremtővé. De ha ez a valami nem vagy csak alig létezik a csend ellenpontjaként, akkor a csend üres, süket és fénytelen tér-idő, amely rátelepszik az emberre. Rátelepszik és rágja, mint egy ostoba, kitartó féreg.

Soha nem láttam egyetlen tárgyiasult bizonyítékot sem, amely igazolná a nagyszüleim kilétét. Se egy fénykép, se egy gyûrû, se egy irat. Nincs egy ábrázat, egy tekintet, amely előtt elmerenghetnék. Csupán néhány kurta mondat. Az is csak akkor, ha megfogalmazom és kimondom. Ezek az emlékek, emlékeknek képzelt foszlányok belőlem jönnek elő. Belőlem táplálkoznak és belőlem állnak össze. Önmagukba fordulnak. Nincs viszonyítási pont. A felmenőimet csend veszi körül. Csend és arctalanság.

A szép csomagolás mögött nem mindig az rejlik, amit várunk.

Pénz kérdése az egész. Akinek nincs, az szerezni szeretne. Lehetőleg sokat. Akinek van, az költ belőle, lehetőleg nem túl sokat. Akinek még több van, az, ha módja van rá, elrejti a nyilvánosság elől, és nem ritka, hogy még fukar is.

Még a mobiltelefonom is többet tud a gyerekeimről, mint én. Bár ezen nincs mit csodálkozni. A legtöbb esetben odatartottam közénk, és megnyomtam a felvétel gombot.

Nem vagyok a magam ura. Nem tehetem azt, amit akarok. Korlátaim vannak, egyre több. Nem mondják ki, de érzékeltetik: egyirányú az út, és javarészt nem én döntök, merre kanyarodik.

Ez a nyomorult pszichiátria egy olvasztótégely. Behozzák és lepakolják a sok őrültet és félbeteget, aztán mindenkit úgy kezelnek, mintha egy mûanyag bábu lenne. Itt akarva-akaratlanul úgy kezdesz hasonlítani a másikra, hogy közben semmit sem tudsz róla.

Az Alzheimer a múlt betegsége. A feldolgozatlan múlt betegsége. A gyorsan megélt múlté. A lezáratlan múlté. És micsoda paradoxon, hogy az Alzheimer a jelenből öli meg a múltat! Teszi feleslegessé a jövőt. Az Alzheimer a széteső múlt a jelenben.

Nem áll meg az élet nélkülem. Nélkülem az én életem áll meg.

A múlt már mindegy. Azzal már senki sem foglalkozik, abból már semmi sem épül. A jelen pedig nem más, mint egy pillanat, amely mindjárt múlttá lesz. Csak a jövő van. Csak a jövő számít annak, aki egészséges.

A kávéhoz reggel kell, munka, barátok, kávézó, történetek, kora este, néhány perc megállás. Megállni mozgásból lehet. Lendületből. Egészséges mindennapból. A kávéhoz az kell, hogy értelme legyen a napnak.

A kórházban az a jó, hogy ami nincs az ágy melletti gurulós asztalon, a szekrényben vagy a fürdőszobában, az nem létezik.

Sokszor, ha rosszul aludtam és felébredtem, közelebb húzódtam, és veled aludtam vissza. Te mit se tudtál róla. Csak sóhajtottál vagy arrébb fordultál az ágyban, én pedig úgy helyezkedtem, hogy a kezem, a lábam, mindegy, csak valamim hozzád érjen. Nem szerettem távol lenni otthonról. Ha tehettem, minden vidéki vagy külföldi utat elkerültem. Nem tudtam pihentetően, feltöltődve aludni nélküled. A soron következő naphoz te kellettél. Ha úgy tetszik, éjszaka vettem magamhoz az adagomat, belőled.

Tudom én, milyen az, magányosnak lenni, egyedül lenni minden problémával, egyedül lenni az éjszaka közepén, ha felriad az ember, aztán meg nem tud visszaaludni, mondjuk, persze, van az úgy, hogy nem rossz az egyedüllét, nem kell alkalmazkodni, elviselni a másik hóbortjait, de ha őszinték akarunk lenni, illetve, bocsásson meg, szóval, ha őszinte akarok lenni, akkor mégiscsak jobb együtt lenni valakivel. Minden macera ellenére.

Szól a zene, nem kell gondolkodni, lehet például a dallamra gondolni, és nem kell másról morfondírozni, a múltról például, arról, mit rontott el az ember, hol mentek rossz irányba a dolgok, ki hibázott, azon úgyse lehet már változtatni, ha ma már tudom, mit kellett volna tenni, úgyis késő, akkor meg minek, ugye?

Szar dolog, ha az ember neked beszél, de közben csak magát hallja.

Nem elég csak úgy élni bele a világba. A legtöbbször nem árt, ha tudod, mit miért teszel.

Ha valami klassz dolog történik velem, velünk, megpróbálom eltenni. Nem tudom pontosan, hogy kell, mindenesetre úgy próbálok rá gondolni, mintha lefotóznám, mintha megjegyezném a részleteket. Bármit, amit érzek, látok, hallok éppen akkor. Aztán már csak annyi marad, hogy bízom benne, ha kell, előjön magától. Vagy előhívom.

Nem lehet könnyû egy olyan családhoz viszonyulni, ahol halálos beteg van. A legkevésbé kockázatos magatartás csendben maradni. Nem kérdezni, nem sajnálkozni, csak meghúzódni.