Légrádi Gergely

Ki szeret kellemetlen témákról beszélgetni? Egy halálraítéltről, szegény családjáról, akik most még együtt vannak, de ki tudja, meddig, mert valamikor a jövőben már nem lesznek együtt, ugyanis az egyikük egész biztosan meg fog halni. Ráadásul a halál bekövetkeztéig még rondán le is fog épülni. Az egészet a legjobb messze elkerülni, mert ha nem látják, akkor nincs mit megérteni, feldolgozni, elfogadni vagy elutasítani.

Most már tudom, mit rontottam el. Mit kellett volna máshogy csinálni. Élni kellett volna. Mindazt, ami megtörténik velem. Sőt, élvezni. Van, akinek ez magától értetődő. Van, akinek dolgoznia kell ezért.

Nem vettem észre a pillanatokat. Azt mulasztottam el, ami éppen velem történt. Vagy körülöttem. Senki sem figyelmeztetett. Nem mert, vagy eszébe se jutott. Tettem a dolgom, és hagytam, hogy a dolgok maguk alá temessenek. Úgy építettem fel az életem, hogy körbevettem magam feladatokkal. Ha nem volt, kreáltam. Ha volt, kerestem még többet.

Az Alzheimer diagnosztizálása (...) előtt te magad voltál a gátja, hogy megéld a pillanatot. Utána a betegség volt az akadálya, hogy értelmet nyerjenek a pillanatok. De nekem egészségesen is csak annyi jut, hogy futok a pillanatok után.

Nincsenek véletlenek. Amikor azt hittem, hogy ami éppen történt, csak a véletlen mûve, nem tévedtem. Nem én. Csak annyiban, hogy a véletlen nem azt jelenti, mint a köznapi beszédben. Azaz valami előre nem látható, ki nem számítható, egyedi dolgot. A véletlenek sorsszerûen, sőt, szükségszerûen következnek be.

Amióta megláttam néhányat ezek közül a kis, semmirevaló véletlenekből, már keresem őket. Persze nem veszek észre többet, de felszabadultabban örülök, ha mégis meglátok egyet. Kár, hogy senki nem tanította meg gyerekként, hogy ezek a kis, már-már hasznavehetetlen csodák itt vannak velünk. Azt hiszem, más ember lettem volna.

Van hat-nyolc alapérzet, mint például az öröm, a félelem vagy az undor, amelyet születésünktől kezdve érzünk, kinyilvánítunk. Ösztönös reakció. Amint kiváltja belőlünk valaki vagy valami, az adott érzésnek megfelelően reagálunk. Mimikával, hanggal, testbeszéddel. A külvilág pedig félreértés nélkül megérti. Dekódolja. A szeretet azonban nem ilyen. Nem hozzuk magunkkal, nem gyakoroljuk magától értetődően. A szeretetet megtanuljuk.

A szeretet nem a kedvelés szinonimája. Hiszen valamit kedvelni, valaminek örülni jó dolog, de sokkal kevesebb a tétje, mint szeretni valamit, és legfőbbképpen valakit.

Mindenkinek szüksége van a maga szeretetadagjára, olyannyira, hogy ez valószínûleg elengedhetetlen ahhoz, hogy túléljünk. De hogy milyen tartalmú szeretetre, az már egyénfüggő.

A szerelem nem olyan, mint a szeretet. A szerelmet nem látjuk magunk körül. Kevés kivételtől eltekintve nem tapasztaljuk meg, hiszen általában a szüleink a kisgyermekkorunkban már nem szerelmesek egymásba. Ha pedig még azok lennének, akkor is az közöttük érezhető. És ami ennél még fontosabb, nem szerelemmel szeretnek bennünket. Mi sem így viszonyulunk a rokonainkhoz, a barátainkhoz. Így tehát nem tanuljuk, nem is tanulhatjuk meg.

A szerelem a legtöbb esetben megmagyarázhatatlan: egyszer csak előtör, mint valami gejzír, és azt hiszem, több köze van a kémiához, a kimondatlanhoz, a megérzéshez, a bőr illatához, mint bármiféle tanult mintához.

Az írott szöveg nem kommunikáció. Amikor a címzett elolvassa és megérti, az nem más, mint a szöveg írójának kinyilatkoztatása. Vélemény, kérés, értékítélet, panasz. Bármi legyen is a tartalma, a küldő azt akarja, hogy amikor célba ér az üzenet, már ne lehessen beszélgetést kezdeményezni. Ellenben hasson, fájjon, marjon, elgondolkoztasson, megnevettessen. Később, persze, ha úgy adódik, szóba lehet hozni. De az már más. Addigra az üzenet, a szavak már megtették a hatásukat.

Azzal nem tudok elszámolni, amit már nem tudok megváltoztatni. Ami elmaradt. Amit nem vettem észre. Amit nem csináltam meg időben.

Ha választ kapok a kérdésekre, amelyek nem hagynak nyugodni, akkor nagyobb eséllyel hagyhatom magam mögött a múltat. Ha választ találok, le tudom zárni, ami egyébként itt maradt, és fáj és feszít.

Ha egyszer bekövetkezne, hogy kiüresedik, elfogy a házasságom, akkor kertelés nélkül kilépek belőle. Mert benne maradni hazugság, felelősség, és senkinek sem jó. A szüleim ugyanis tévedtek. Amit csináltak, az sem nekik, sem nekem nem volt jó. Csak a felszínen, amiről egy kívülálló azt gondolhatta, hogy ez egy család, egy fedél alatt, szép, nyugodt élettel. Miközben apám is, anyám is elfojtásba menekült, elszürkült, engem pedig hagytak ebben a hazug színjátékban felnőni. Hagyták, hogy mindez rám vetüljön. Bûnösnek, érzéketlennek tartottam őket. Velem és az én gyerekeimmel ez nem fog megtörténni, zártam le magamban a szüleim bûnét.

Ha az ember szerelmes, akkor nincsenek kérdőjelek, akkor minden a helyén van.

Az idő véges. Az idő nem állandóságot, hanem bizonytalanságot közvetít. Az időnek értéke van. Az idő fogy.

Ahhoz túl törékeny az élet, hogy alapvető dolgokat ne mondj el.

Két ember, ha már beszél egymással, együtt tölt órákat, akkor kötelessége megosztani a másikkal, ha elég volt, ha túl messze mentek.

Soha ne egy másik nőért hagyd ott, akivel épp együtt vagy! Ha szakítasz, tedd azért, mert már nem mûködik a kapcsolat! Ne egy másik nő miatt lépj le!