Ez a nyomorult pszichiátria egy olvasztótégely. Behozzák és lepakolják a sok őrültet és félbeteget, aztán mindenkit úgy kezelnek, mintha egy mûanyag bábu lenne. Itt akarva-akaratlanul úgy kezdesz hasonlítani a másikra, hogy közben semmit sem tudsz róla.

Kapcsolódó idézetek

1. Az emberek olyannak képzelik a kórházat, amilyen csak a mesében van. Úgy tesznek, mintha kórházba az emberek mind gyógyulni járnának. Pedig van, aki meghalni megy. Eric-Emmanuel Schmitt
2. A nyomor egy aratógép: mindent felaprít bennünk, ami a másik emberrel való kapcsolat megteremtéséhez kell, és otthagy minket üresen, minden érzéstől megfosztva. Muriel Barbery
3. A bántalmazott ember gyakran másképp cselekszik, mint gondolnánk (...). Olyankor nincs logika, nincs észszerû gondolkodás. Olyan, mintha egy buborékban lennél, ahova nem hatol be a külvilág, csak a bántalmazó. És képtelenségnek tûnik kitörni belőle.
4. Kifelé mindenki nyitottnak mutatkozik, de ez csak színház, belül ott kuporog az introvertált nyomorult kis pszichéjük, építik maguk köré a falakat, miközben monomániásan csak magukról beszélnek. Mintha az valami különleges univerzum lenne. Kényszeresen igyekeznek felkelteni az érdeklődést maguk iránt, de úgy, hogy közben ne kelljen megnyílniuk mások előtt, ne váljanak védtelenné és kiszolgáltatottá. Tóth Gábor Ákos
5. Mindenkit beraknak valamilyen, címkével ellátott skatulyába. Ilyen címkék például a "nehéz gyermek", a "hisztérikus szerető", a "veszekedős testvér", vagy a "türelmes feleség". A skatulyák megkönnyítik a tájékozódást, ugyanakkor börtönbe is zárnak, mert előítéleteinken, rossz beidegződéseinken bizony nehéz túllépni.
6. Rosszul értelmezzük a többi embert, téves kulcsok alapján olvasunk bennük, futni akarunk feléjük, s a végén nyomorultul belezuhanunk az ûrbe. Igazából egyáltalán nem lehet tudni, mi játszódik le bennük, még ha oly csábító is az illúzió: állandóan áthidalhatatlan ûrök nyílnak köztünk és a többi ember közt, a megértés vagy az empátia illúziója nem több, mint délibáb. Mindannyian be vagyunk börtönözve a saját átadhatatlan tapasztalatainkba. Juan Gabriel Vásquez
7. A kórházban a haldokló magányos. Számos gép, mûszer csatlakozik testünkre. Nincs körülöttünk szüntelenül szorgoskodó hozzátartozónk, aki néhány kedves szóval odalép hozzánk, letörli a verítéket homlokunkról, fájdalomcsillapítót ad, elbeszélget velünk, eltereli figyelmünket a jelenről. A kórházban az ügyeletes ül a nővérfigyelőben, és szemével a mûszerek jelzéseit követi. Többnyire csak akkor megy a beteghez, ha hívja, vagy az állapota rosszabbra fordul. Az elmúlás mechanikus, gépies lett. Elembertelenedett, akár világunk jó része.
8. A normális ember, a normális test a legritkább dolog a világon. Mindenkinek van valami testi vagy lelki fogyatékossága. Visszagondolt mindazokra, akiket ismert. Az egész világ olyan, mint valami kórház, amelyben sem szépség, sem okosság nem lakik. Hosszú sort látott maga előtt, csupa nyomorult, szánalomra méltó embert. Egyiknek a teste volt beteg, a szíve vagy a tüdeje gyenge, másoknak meg a lelke nem volt ép - akaratának gyengesége vagy az ital utáni sóvárgás gyötörte. William Somerset Maugham
9. Börtönben lenni kicsit olyan, mint ismét középiskolába járni - egy olyan osztályba, ahol csupa agresszív, notórius hazudozó és őrült diák jár.
10. Már meséltem neked arról, hogy milyen az intézményfüggőség. Először, amikor ezek közé a falak közé kerülsz, szinte úgy érzed, kibírhatatlan, aztán eltûröd őket, majd elfogadod... aztán végül tested-lelked alkalmazkodik a börtönélethez, szinte a lelkeddel is szeretni kezded azokat a gyûlölt falakat. Stephen King