Leiner Laura

- Egyébként, ha elfogadsz egy tanácsot, szerintem engedd el, és ha ő is szeret, akkor majd magától visszajön (...). - Gondolod? (...) - Egészen biztos vagyok benne. (...) - De várj. Azt mondtad, ha szeret, akkor visszajön. És ha nem szeretne? - Akkor legalább elengedted.

Egy fesztiválon nincs szemetebb érzés, mint amikor egyedül van az ember, mert ilyenkor tûnik fel a legjobban, hogy mindenki más társasággal tölti az időt.

- Neked nincs olyan együttes, akiért annyira odavagy? Akikkel már álmodtál? Egy banda, akinek minden dalszövegét kívülről tudod? Számok, amik életed periódusaihoz köthetők? Amikre sírtál vagy nevettél? Dal, amit egy bizonyos időszakban annyit hallgattál, hogy ha behunyod a szemed, érzed még az akkori illatokat is? Nincs olyan zene, amit annyira szeretsz, hogy már az boldogsággal tölt el, ha valahol meghallod? Amiről egyszerûen azt hiszed, hogy azért íródott, hogy belőled érzéseket váltson ki? Énekes, akiért rajongasz? Akinek szerelmes vagy a hangjába? (...) - Nem igazán - vonta meg a vállát némi tanakodás után. - Pech - bólintottam szomorúan - mert ezek jó dolgok.

Mégiscsak érdekes lehetett pár blogbejegyzésem, ha felkeltette a közösségi addikt húgom érdeklődését. Ez azért boldogsággal töltött el, és bár még taknyos, bízom benne, hogy pár év múlva lesznek igazi és nem csak online barátai, akikkel elmehet egy (...) hétre, hogy a virtuális élményeken kívül valódit is tapasztaljon. Mert 21. század ide vagy oda, ezekre szükség van. Mindig. És jó lenne, ha az ő generációja is megtapasztalná, mielőtt végleg elnyeli az internet.

Időnként önzetlennek kell lennünk, hogy aztán önző módon csak magunkkal tudjunk foglalkozni.

Ha valakinek úgy nem vagy érdekes, ahogy vagy, akkor máshogy se legyél.

Furcsán mûködik az emberi agy, az egyik pillanatban még zokogunk, mert úgy érezzük, kitépték a szívünket, elnyelnek az emlékek és belehalunk a keserûségbe. A másik pillanatban viszont kilépünk a De Gaulle reptér ajtaján, megérezzük az illatot, megpillantjuk a sorakozó taxikat, a fülünket pedig minden irányból francia szavak ütik meg, és hirtelen úgy érezzük, hogy hazaértünk.

Azért felnőtt az ember, hogy a szülei helyett a barátaival oldja meg a problémáját. Mert azért egyedül nyilván senkinek nem megy.

Minden változás, ami előnyünkre válik, igenis fontos mérföldkő az életünkben, legyen az bármilyen apró, vagy éppen nevetséges.

A klasszikus romantikus irodalomból ismert udvarias magatartás ma már nem csak fikció, hanem egyenesen sci-fi. A srácok bunkók, a lányok meg odavannak értük.

A felnőttek mániája a "majd", "egyszer", "meglátod" stb... Mi lenne, ha mondanának valamit a jelennel kapcsolatban is? Vagy létezik, hogy a jelennel nemcsak én vagyok meglőve, hanem ők is, és csak bíznak benne, hogy majd minden megoldódik, és jöhet a jól ismert "megmondtam" szöveg?

Az, hogy szeretjük egymást, nem téma köztünk, sose mondjuk, mert úgy vagyunk vele, hogy szavak nélkül is tudnunk kell. Fontosabb, hogy tudjunk együtt nevetni, tudjunk sokat beszélgetni és mindig számíthassunk egymásra. Ezek nélkül mondogathatnánk egymásnak, hogy "szeretlek", egymilliószor is naponta, nem lenne mögötte semmi.

Van, hogy az ember jól érzi magát. Van, hogy az egész napja szuperül telik. Aztán kap egy üzenetet, egy telefont, egy hírt az egyik barátjáról, aki élete legnehezebb pillanatát éli át. A városban mászkálás, a paintball, a szép idő vagy a nevetés. Egy másodperc alatt tûnt el. Hogy ez mi? Ez az élet. Így mûködik. Egyik pillanatról a másikra változik, és egyszerûen nem tehetünk mást, csak annyit, hogy hozzáigazodunk.

Megígértük, hogy jelentkezni fogunk, nem tûnünk el. Az ember szeretné, ha minden a régiben maradna, de ha egyszer elmúlik valami, akkor nehéz úgy tenni, mintha semmi nem változott volna. Biztosan fogunk írni neki, talán egyesek többször, mások ritkábban, de az biztos, hogy a jövőben minden megváltozik, mert olyan, mint amilyen ma volt, már soha többé nem lesz. Sose fogjuk elfelejteni az együtt töltött négy évet, de elképzelhető, sőt biztos, hogy a levelek ritkábbak lesznek, végül pedig teljesen elmaradnak. Egyszerûen azért, mert továbblépünk, ezerfelé megyünk, és bár barátok maradunk, ezek az évek csupán emlékként maradnak meg.

Úgy tûnik, igaz, hogy amikor az ember akarja, hogy teljen az idő, hiába nézi az óráját, szinte állnak a mutatók. Amikor pedig azt szeretnénk, hogy kicsit még tovább tartson, csak épphogy egy nagyon keveset kapjunk még valamiből, akkor elszállnak az órák.

A filmekben látott megható jelenetek ritkán mûködnek az életben, egész egyszerûen azért, mert a spontaneitás jó dolog, és ha búcsúzáskor nevetni akarunk, akkor az az életben tökre odaillő, egy filmben viszont furán venné ki magát.

A digitális fotó ugyan nem sárgul el, de a régi barátságok igen. Vajon mindenkivel így történik majd? Szétszéledünk érettségi után, és egyszer csak elfelejtjük egymást? Vajon elmúlik minden, ha végzünk? Vagy erősebb a barátságunk, mint az épület, ami összezár minket?

Igazából még mindig nagyon szép emlék él bennem rólad, rólunk, van egy kis darab közös múltunk, de ahhoz, hogy ez így maradjon meg, az kell, hogy ne rontsuk tovább.

A jótékonykodás lényege, hogy önzetlenül váljunk meg szeretett és nagyra becsült dolgainktól azért, hogy másoknak jót tegyünk.

Talán feleslegesen ragaszkodunk olyan emlékekhez, amit többé nem élhetünk át, csak imitálhatjuk, de azzal rontunk a helyzeten.