Szerző

Leslie L. Lawrence

Nincs gyönyörûbb annál, mint amikor valaki eléri a célját.
Egyszer mindenkinek fel kell adnia!
Néha a funkció feledteti velünk az esztétikai hiányosságokat. Arról nem is beszélve, hogy a rútnak is megvan a maga esztétikája.
A pánikba esett ember könnyen elveszíti a fejét, és minden ok nélkül vaktában lövöldözni kezd. A golyók pedig közismerten nem válogatnak.
Az élet drágább, mint a dollár.
Ami a természet romlatlan gyermeke szájából folklór, az a magáéból kukacos gyümölcs.
Néha az igazán szép a legkegyetlenebb.
A kíváncsiság nem elég indok arra, hogy veszélybe sodord magad. A tudás kényszere azonban megéri a kockázatot.
Az ember olyan, mint a felhők odafent. Úsznak az égen, találkoznak egy másik felhővel, aztán majd kiderül, hogy mi lesz velük. Eggyé olvadnak-e, vagy úsznak tovább külön-külön az ég vizében.
Ha hazudnod kell, nagyot hazudj - szokta mondogatni. - A kis hazugságoknak nincs semmi értelme. A nagy hazugságot jobban elhiszik, mert az ember úgy van felépítve, hogy hinni akar a nagy hazugságokban.
A gyémánt már csak olyan, hogy ad is, vesz is: reményt ad, de elveszi a józan észt.
A sors kerekét nem lehet megállítani, legfeljebb eléfeküdhetnénk, de minek? A kerék úgyis keresztülmegy rajtunk, mi pedig ott maradunk két keréknyom között, mint egy elhajított hamburger.
A múlt olyan, mint a farkas: hiába futunk előle, aligha tudjuk lerázni.
A hegyek között rádöbben az ember, hogy csupán egérszar a világban. Nem ér semmit.
Néha olyat is látni vél az ember, ami a valóságban nem is létezik.
Ha az istenek gyönyörködni akarnak valamiben, akkor csak saját magukban gyönyörködhetnek. Az emberekben nincs semmi gyönyörködnivaló.
A fájdalom olyan, mint a drága kincs, nem szabad, hogy sokan lássák, mert a gonosz vagy éppen kárörvendő szemek megszentségtelenítik. A szeretteink felett érzett fájdalom nem mutogatni való. Nem közügy.
A rossz sejtelmeket sosem szabad hangosan kimondanunk.
A boldogság felettébb illékony dolog. Ma még ott dalol a pezsgőspoharunkban, és azt sugdossa a fülünkbe, hogy mindig mellettünk marad, aztán egyik pillanatról a másikra azt vesszük észre, hogy elhagyott bennünket, mint a hûtlen kedves. És mi bottal üthetjük a lába nyomát.
A múlt azonban olyan valami, ami nemigen hagyja elfelejteni magát. Ott ólálkodik körülöttünk, türelmesen várakozik, s csak az alkalmat lesi, hogy egy óvatlan pillanatban megszorongassa a nyakunkat.