Lev Tolsztoj

A legjobb, legbarátibb, legközvetlenebb kapcsolatokban is szükség van a hízelgésre és a dicséretre, amint a keréknek szüksége van a kocsikenőcsre, hogy jól forogjon.

A nagyvilági befolyás olyan tőke, amellyel takarékoskodni kell, különben elfogy.

Nekem az kellett, hogy az érzés irányítson bennünket az életben, és ne az élet irányítsa az érzést.

Ha nem szeret, csak kötelességből jó, gyöngéd hozzám, és amit én akarok, az nem lesz meg - ezerszer rosszabb, mint a harag. Az a pokol! És most ez van. Már réges-rég nem szeret. S ahol a szerelem véget ér, ott kezdődik a gyûlölet.

Az elvont gondolatok az embernek abból a képességéből származnak, hogy az öntudat, a lelkiállapot bizonyos pillanataiban átviszi őket az emlékezetbe.

Azt képzeltem, hogy kívülem senki és semmi sem létezik az egész világon, hogy a tárgyak - nem tárgyak, hanem képzetek, melyek csak akkor jelennek meg, amikor rájuk irányul figyelmem, és mihelyt megszûntem rájuk gondolni, ezek a képzetek nyomban eltûnnek. Szóval Schellinggel egyeztem abban a meggyőződésben, hogy nem a tárgyak léteznek, hanem a hozzájuk való viszonyom.

Vannak percek, amikor a jövő olyan komor színben jelenik meg az ember előtt, hogy nem meri lelki szemeit feléje irányítani, teljesen megszûnik benne a józan ész munkája, és igyekszik meggyőzni magát arról, hogy jövője nem lesz, és múltja nem volt.

Meg vagyok róla győződve, hogy az ember lelki irányának fejlődésére semmi sincs oly sújtó hatással, mint a külseje, és nem is annyira a külső maga, mint az a meggyőződés, hogy vonzó vagy visszataszító-e.

Csak azok az emberek érezhetnek nagy szomorúságot, akik nagyon tudnak szeretni is; de az a nagy szükség, hogy szeressenek, szolgál egyetlen ellenszerül bánatukra, és ez gyógyítja meg őket.

Különös, hogy mikor gyerek voltam, a nagyokhoz igyekeztem hasonló lenni, s amióta nem vagyok gyermek, gyakran gyerekhez szeretnék hasonlítani.

A boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az.

A történelmi eseményekben az úgynevezett nagy emberek csupán címkék, csupán nevet adnak az eseményeknek; ezeknek, akárcsak a címkéknek, épp a legkevesebb közük van magukhoz az eseményhez. Minden cselekedetük, amelyet ők maguk szabad akaratukból eredőnek tartanak, történelmi értelemben eleve meghatározott, mivel összefügg a történelem egész folyásával, tehát korántsem tetszés szerint való.

Az embernek ahhoz, hogy boldog legyen, két dolgot kell tennie: először hinnie kell, hogy van az életének értelme. Másodszor meg kell találnia, hogy mi az.

A halál legnagyobb baja, hogy ha egy embertársunk meghalt, nem tehetjük többé jóvá a rajta elkövetett rosszat. Azt szokás mondani: "Élj úgy, hogy minden órában kész légy a halálra." Én inkább azt mondanám: "Élj úgy, hogy mindenki meghalhasson anélkül, hogy teneked ezt a bûnbánatot kelljen érezned."

Megsérteni csak tisztességes embert és tisztességes asszonyt lehet; a tolvajnak azt mondani, hogy tolvaj, csak ténymegállapítás.

Amikor az agyaddal írsz, a szavak engedelmesen és simán vetődnek papírra, mikor azonban szíveddel dolgozol - annyi gondolat tolul a fejedbe, annyi kép gyûlik össze emlékezetedben, annyi emlék a szívedben, hogy kifejezéseid pontatlanok, tökéletlenek, egyenetlenek, durvák lesznek.

Félti és óvja az érzéseit, akár az életét, sosem fogja rossznak vallani azt, ami neki jó és kellemes. Ha pedig így tesz, nem látja meg benne a valódi rosszat, ezért meg sem szabadulhat tőle... Egyre mélyebbre zárja majd, és átlép a cselekedetek útjára, melyet az érzés követel... Hogyan mondjam el neki, hogy az őrjöngő én örömök után loholó vágyai fokozzák, felszítják a szenvedély lángját? És azt, hogy a gondolkodó én felszabadítja a szeretetet. Hogyan mondjam el neki, hogy mindenkinek joga van a boldogsághoz?

A valódi megismerést a szív adja, azaz a szeretet. Csak azt ismerjük, amit szeretünk.

A legelterjedtebb és legáltalánosabb tévhitek egyike, hogy mindenkinek megvannak a maga határozott sajátságai: van jó és rossz ember, okos és buta, erélyes és tehetetlen, és a többi. Az emberek nem ilyenek. Annyit bárkiről állíthatunk, hogy többször jó, mint rossz, többször okos, mint ostoba, többször erélyes, semmint tehetetlen, vagy megfordítva; de nem lehet igaz, ha az egyik emberről azt állítjuk, hogy jó vagy okos, a másikról pedig, hogy gonosz vagy ostoba. Pedig többnyire így osztjuk fel az embereket, s ez merőben téves. Az emberek olyanok, mint a folyók: a víz mindegyikben víz, egy és ugyanaz, de mindegyik folyó az egyik helyen keskeny, a másikon sebes, hol széles, hol csendes, hol tiszta, hol hideg, hol zavaros, hol langyos. Ugyanígy van az emberekkel is. Mindenki magában hordja az összes emberi tulajdonságok csíráit, néha az egyik nyilvánul meg benne, néha a másik, s olykor egyáltalában nem hasonlít önmagához, holott ugyanakkor mégiscsak önmaga marad.

Az ember élete csak akkor értelmes, ha szolgálatnak fogja fel.