Lev Tolsztoj

Nincs bíróság hamisság nélkül.

Az éhes nyáj csapatban barangol a kopár mezőn, de tüstént feltarthatatlanul szétszéled, mihelyt dús legelőre bukkan.

A csőcselék iszonyú, undorító. Olyan, akár a farkas, csakis élő hússal lehet lecsillapítani.

Szélcsendes, nyugodt időben minden főhivatalnok azt hiszi, hogy a hatáskörébe tartozó népességet csakis az ő erőfeszítései tartják mozgásban, és minden főhivatalnok éppen nélkülözhetetlenségének e tudatában látja fáradozásának, erőfeszítéseinek legjobb jutalmát. Világos, hogy mindaddig, amíg nyugodt a történelem tengere, a főhivatalnok, aki korhadt ladikját a nép hajójához csáklyázza - tehát őt mozgatják -, szükségképpen úgy érzi, hogy az ő erőfeszítése mozgatja a hajót, amelybe belekapaszkodott. De támadjon csak vihar, háborogjon csak a tenger, mozduljon csak meg maga a hajó, akkor már nem lehet tévedni. A hatalmas hajó megy a maga útján, mindentől függetlenül, a csáklya már nem éri el az útnak eredt hajót, és a főhivatalnok - az erő forrása, a hatalom birtokosa helyett immár csak jelentéktelen, haszontalan és gyenge ember.

Az anyjuk vesztett méhek köpûjében már nincsen élet, de a felszínes tekintetû szem még ugyanolyan élőnek látja, mint a többit.

Nem lehet úrrá az ember semmin sem, amíg fél a haláltól. Aki pedig nem fél tőle, azé az egész világ. Ha nem volna szenvedés, az ember nem ismerne határt, és nem ismerné önmagát sem.

Ravaszság dolgában a buta ember mindig túltesz az okoson.

A háború a tétlen és könnyelmû emberek kedvelt mulatsága.

Veszedelem közeledésekor mindig két hang beszél az ember lelkében, egyforma hangosan: az egyik józanul, mindig azt tanácsolja, hogy az ember jól fontolja meg, milyen természetû az a veszedelem, milyen eszközökkel szabadulhat meg tőle; a másik még józanabbul azt mondja, hogy túlságosan nehéz és kínzó a veszélyre gondolni, mivel az ember úgysem láthat előre mindent, és nem térhet ki a dolgok általános folyása elől, így hát jobb, ha elfordul a nehézségtől, mindaddig, amíg be nem következik, jobb ha arra gondol, ami kellemes. Magányában jobbadán az első hangra hallgat az ember, társaságban viszont a másodikra.

Ne is legyen lángelme a jó hadvezér, sőt ne legyen semmilyen kiváló tulajdonsága sem; épp ellenkezőleg, csak hiányozzanak belőle a magasztosabb emberi tulajdonságok: a szeretet, a költészet, a gyengédség, a bölcselő, a fürkésző kételkedés. Legyen korlátolt, higgye szilárdan, hogy amit cselekszik, nagyon fontos dolog (máskülönben nem győzi türelemmel), mert csakis akkor lesz bátor hadvezér. Isten mentsen meg attól, hogy ember legyen, hogy megszeressen, megsajnáljon valakit, és elgondolkozzék azon, mi igazságos, mi nem.

A katonákat csakis azért nevezik lángelmének, mert a hatalom fénye ragyogja be őket, a gazemberek nagy tömege pedig hízeleg a hatalomnak, és természetétől elütő, zseniális tulajdonságokkal ruházza fel.

Az uralkodó - a történelem rabja. A történelem, vagyis az emberiség tudattalan, közös, társas élete az uralkodók életének minden pillanatát a maga érdekében használja fel, mint céljainak egyik eszközét.

Az ember tudatosan él önmagának, de tudattalan eszközül szolgál az emberiség történelmi céljainak eléréséhez. A végrehajtott cselekedet visszavonhatatlan, és hatása, ha időben egybeesik millió más ember cselekedetével, történelmi jelentőségre tesz szert. Minél magasabb fokán áll valaki a társadalmi ranglétrának, annál többen vannak kapcsolatban vele, annál nagyobb hatalma van másokra, annál inkább szembetûnik minden cselekedetének eleve elrendelt, tehát kikerülhetetlen jellege.

Minden emberben két oldala van az életnek: a személyes élet, amely annál szabadabb, minél elvontabb az érdeklődési köre; és az elementáris, a társas élet, amelyben az ember elkerülhetetlenül teljesíti az elébe szabott törvényeket.

Minden ember önmagáért él, megvan a szabad akarata, hogy elérje személyes céljait; érzi egész lényével, hogy most végrehajthatja-e, vagy nem hajthatja végre ezt vagy azt a cselekedetet; de ha végrehajtotta a cselekedetet, amelyet egy bizonyos időpontban végrehajt, visszavonhatatlanná, a történelem részévé válik, és akkor már nem akaratszabadság, hanem eleve elrendelés ütközik ki rajta.

A történelmi fatalizmus elkerülhetetlen ahhoz, hogy megmagyarázzuk az ésszerûtlen jelenségeket (vagyis azokat, amelyeknek ésszerûségét nem látjuk). Minél jobban iparkodunk ésszerûen magyarázni ezeket a történelmi jelenségeket, annál kevésbé ésszerûvé és érthetővé válnak.

A buta emberek különös szenvedélyt táplálnak az olyan következtetések iránt, amelyekre a maguk eszével jutottak.

A vonuló katonát éppúgy körülveszi, korlátok közé szorítja és viszi az ezrede, akár a tengerészt a hajója. Akármilyen messzire jut is, akármilyen különös, ismeretlen és veszélyes szélességekre vetődik is, mindig és mindenütt ott vannak körülötte ugyanazok a bajtársak, ugyanazok a sorok, (...) - és ugyanazok a feljebbvalók; mint ahogy a tengerész körül is mindig és mindenütt ugyanaz a fedélzet, ugyanazok az árbocok, ugyanazok a hajókötelek vannak.

Az élet egész tarkasága, gyönyörûsége, szépsége fényből és árnyból tevődik össze.

Az emberi bûnöknek csupán két forrása van: a tétlenség meg a babona és (...) csak két erény van: a tevékenység meg az értelem.