Litkai Gergely

Nem attól kudarc valakinek az élete, hogy valóban kudarc az élete, hiszen ilyen nincs, jó dolgok mindenkivel történnek, hanem attól, hogy ő úgy érzi, kudarc az élete.

A rosszindulat mögött általában azért fel lehet fedezni valami célt, valami logikát. De a butaság váratlan időben, váratlan irányból támad rád, és hihetetlen nagy károkat tud okozni.

A kudarctól való félelem görcsössé teszi az embert. Meg kell tanulni szembenézni azzal, hogy amit csinálsz, az rossz is lehet.

Olyan dolgokra kell felkészülnünk, amelyekre nem vagyunk felkészülve. Nem arra kell gondolnunk, hogy az lesz, amit tegnap volt, hanem az lesz, ami még sohasem volt. Minden oktatás, ami nagyon erősen tény alapú, és csak adatokat nyom az ember fejébe, és nem megoldásokat ad, váratlan kérdéseket vet föl, az alkalmatlan arra, hogy a következő generációkat felkészítse arra, hogy akár mentálisan elviseljék, akár intellektuálisan meg tudják oldani ezeket a problémákat.

Lehet jól élni, de ahhoz meg kell változtatni a jó élet definícióját. Aki nagyon sok fölösleges kalóriát visz be, nagyon fenntarthatatlanul él, mert már el sem tud menni valahova, hiába akarna rollerezni vagy biciklizni, fizikailag képtelen rá, gyakorlatilag túlfogyasztotta magát. Ebben az esetben a "jó élet" egy nagyon rossz életbe csap át, tehát mi magunk vagyunk a jónak gondolt rossz élet szobrai.

Mindenki azt gondolja, hogy a jövőnk záloga a növekedés, holott nem olyan régóta gondoljuk úgy, hogy csak akkor leszünk boldogabbak vagy elégedettebbek vagy gazdasági szinten sikeresek, ha növekedünk. Vagy ha már ragaszkodunk a növekedéshez, akkor vegyük figyelembe azokat az externáliákat is, amiket gyártunk ezzel, mert ez valójában nem egy növekedés, ez egy káprázat, amiben részt veszünk, hiszen ami növekszik, az a cégek nyeresége és a GDP.

Az elmúlt időszakban minden generációban benne volt, hogy az utána következő generáció jobban fog élni. Most az a kérdés, hogy hozzunk-e világra gyerekeket úgy, hogy esetleg sokkal rosszabbul fognak élni, mint mi. Ez viszont egyben egy motiváció is lehet, hogy ha már világra hozunk gyerekeket, akkor az ő szempontjukból gondoljuk át a mi életünket is.

Minden hivatás vagy szakma megérzi, ha nem olyan fontos a társadalomnak vagy akár csak az államnak. Ennek nagyon nagy ára van.

Mi mint magyarok nagyon nem vagyunk felkészülve a kihívásokra, akár a járványokra. (...) Ha emberileg, egészségileg nem vagyunk felkészülve arra, hogy nyáron 41 fok lesz, az kb. ugyanolyan hatással van ránk, mint egy járvány. (...) Ezzel a járvánnyal még óriási szerencsénk volt, hogy ennyi tudományos kutatás volt a csőben, amit most senki nem a cilinderéből húzott elő, mint egy bûvész, hanem évekig gyakorolta azt a számot, hogy ezt a cilindert megfelelően és hatásosan tudja használni, és ezért van most ennyiféle vakcina. Ez egy egész világot egyszerre érintő probléma, ezért szabadítottak fel ennyi forrást, és még így is lehet látni, hogy mennyire rosszul kezeljük ezt ahhoz képest, ahogyan kezelni lehetne. De a klímaváltozásban pont az az ijesztő, hogy mindenkinek egyéni problémákkal kell megküzdenie, és ha nincsen erre semmiféle együttmûködés, globális cselekvési terv, akkor tök mindegy, hogy ki mit csinál, mert nem lesz hatásos.

Egyáltalán nem mindegy, hogy az ember miben és hogyan hal meg. (...) Az orvostudomány és az egészségügy Magyarországon is van olyan szinten, hogy egész súlyos állapotú embereket sokáig életben tartsanak, de az szerintem senkinek nem lehet a célja, hogy méltatlanul fejezze be az életét, évtizedeket ajándékozzon a nem cselekvésnek, a kiszolgáltatottságnak.