Liviu Rebreanu

A leghősiesebb halál sem ér annyit, mint a leghitványabb élet.

A civilizáció valamennyi "vívmánya" az ember boldogságának egy-egy darabkáját rombolta szét, míg aztán a lelkében nem hagyott egyebet, csak romhalmazt... a hit helyébe tudományos formulákat állított, még az Istent is valami elmés képletbe szeretné belegyömöszölni, hogy aztán a kezét dörzsölve ezt mondhassa: "Tessék, az Istent is meghódítottam." (...) Magát az életet, ezt az isteni zenét, annyit taglalták és magyarázgatták, hogy ma már a szegény "civilizált" ember, önmagától is megcsömörölve, azt sem tudja, merre induljon.

Mint a gép, amelynek kerekei közé követ dobnak, az ész is nyomban tönkremegy a maga törvényeivel és szabályaival együtt, mihelyt az elé a fal elé állítják, mely a létet a nemléttől elválasztja.

A szeretet örökké él, nincs kezdete, nincs vége... a szeretet révén ismeri meg az ember az Istent és emelkedik fel az égig.

Némely ember hosszú évtizedekig él, mégis amikor lehunyja a szemét, nem lehet azt mondani, hogy valóban élt, mert csak egyszerû átutazó volt az életben, vagy pedig a világ értelme iránt érzéketlen néző.

Mi volna a föld ember nélkül, aki arra hivatott, hogy lássa, szeresse, felmérje és megismerje? (...) Akárcsak a föld, a világmindenség is csak az ember által vált érdekfeszítő valósággá. Másként vad erők meddő vergődése volna, másként, vagyis az ember lelke nélkül... a világmindenség valamennyi napjának nem lehet más rendeltetése, csak az, hogy melegítse az ember testét, amelyben az értelem isteni magva lakozik. Az ember a központja a világmindenségnek, mert az anyag csak az emberben jutott saját énjének tudatára, csak benne jutott el önmaga megismeréséhez... az ember - az Isten!

Elég nekem a szeretet, mert a szeretet egyformán magába öleli az embereket és az Istent, az életet és a halált. A nagy szeretet itt van, ebben a kis szobában... minden pillanatban belélegzem... bennem van, meg a külső világban, a mindenség egész végtelenjében... aki ezt nem érzi, az nem él igazán; aki érzi, az örökkévalóságban él... az ember, szeretettel a lelkében, átlépheti a halál küszöbét, mert a szeretet odaát is uralkodik, mindenütt, valamennyi létező és nemlétező világban.

Valamennyi ember közül a filozófusok érzik meg legnehezebben az isteni igazságot, mert ők a gyenge földi értelemmel keresik az Istent, nem pedig a hívő és mindent magába foglaló szívvel! Ha az ember meg akarja találni az isteni titkok értelmét, de megfeledkezik mennyei eredetéről, és csak a sárban keresgél, hogyan is emelkedhetnék fel a lelke, és miképpen is juthatna el a megértéshez és a megbékéléshez?

Csakis a szervezett közösség válik alkotó erővé, kedves barátom! Az ember egymagában elvész, míg a közösségben minden törekvés megtalálja a maga helyét, és együttesen hozzájárulnak minden egyén felemeléséhez, valamennyi közösség együttes tevékenysége pedig közelebb viszi az emberiséget Istenhez.

Akinek igaza van, annak nincs szüksége fenyegetésre, mert az igazság úgyis győzedelmeskedik. Hamissággal egyszer-kétszer átlábol az ember a patakon, de a nagy vizet nem ússza meg szárazon. Igazsággal viszont a tengeren is átkelhet.

Addig is, míg egy szerény kis helyet találok magamnak az új világban, vágyódom a régi után, melyet otthagytam.

Az ismeretlen jövő az egyetlen komoly ösztönző erő ezen a világon: benne szunnyadnak mindazok a titkok, melyek értelmet adnak az életnek.

A boldogságot mindenki saját vágyálmaira építi, és mindenki saját magára szabja, akár egy ruhát. Úgy látszik, hogy én ügyetlen szabó vagyok, s ezért sose találom el az áhított ruhát... De a szertefoszlott remények helyébe örökké újak sarjadnak: még rózsásabb, még tündéribb remények, amelyek új utakat nyitnak az ember előtt, új vágyakat ültetnek a szívébe.

Egyetlen paradicsom sem lehet olyan szép, mint az, amit magunk alakítottunk ki lelkünkben. És ami az egyiknek mennyország, a másiknak esetleg pokol.

Az élet mindenütt csak élet, ugyanazokkal a hiábavalóságokkal, ugyanazokkal az illúziókkal és főként ugyanazzal az ijesztő ábrázattal, amely szárnyát szegi a lendületnek. Az álmokért pedig itt sem adnak többet, mint odaát. Csak az boldog, akinek nincsenek álmai, mert csak az tudja kisajtolni az élet minden örömét.

Az idő közömbösen halad el az emberi élet forgataga mellett, és minden nyomot eltüntet. A fájdalmat, a szenvedélyt, a kívánságot - akár kicsi, akár nagy - elnyeli a titok mély tengere, mint finom neszt a zúgó fergeteg.

Az egész élet nem más, mint csalódások szakadatlan sora; szüntelen küzdelem álom és valóság között.

A szerelem (...) mindig önző célokat követ, azért hagy akkora ûrt az ember lelkében, ha elszáll.

Félideálokkal nem lehet harcba menni, sem mással megértetni magunkat!

Az ember élete nem kívül van, hanem bent, a lélekben. Ami kívül van, az közömbös... nem létezik.