Lucy Maud Montgomery

Édes mindegy, hogy megnyerem-e az Avery-ösztöndíjat vagy sem. (...) Mindent megtettem érte, ami erőmből tellett, és lassan kezdem megérteni, mit is jelent az, hogy a "részvétel a fontos". A próbálkozás és győzelem után az a legjobb, ha a próbálkozás ellenére mégis kudarcot vallunk.

Amikor (...) még itt volt közöttünk, örült, ha a nevetésed hallotta, és tudta, hogy örülsz az élet kellemes oldalainak. (...) Most, hogy eltávozott, bizonyosan azt szeretné, ha ez továbbra is így lenne. Nem zárkózhatunk el a természet gyógyító ereje elől. De megértem az érzéseidet. Ezen valamennyien átesünk. Gyûlöletesnek érezzük a gondolatát is, hogy örömünk leljük valamiben, ha az, akit szerettünk, nincs már itt, hogy megossza velünk, és szinte azt hisszük, elárultuk a gyászunkat, ha az élet iránt ismét visszatér az érdeklődésünk.

Amikor eljöttem az akadémiáról, olyannak láttam a jövőmet, mint egy, a távolban elvesző, egyenes utat. Mérföldekre elláttam háborítatlanul. De most váratlanul kanyarhoz értem. Nem tudom, mi vár rám, ha megkerülöm, de remélem, hogy a lehető legjobb. A kanyaroknak is megvan a maguk varázsa, Marilla. Még csak sejteni sem lehet, mi vár ránk utána: mennyi zöld ragyogás, vagy lágy, leveleken átszûrődő napfény és árnyék vetődik rá, milyen új tájakon, új szépségeken vezet át, milyen újabb kanyarok, hegyek és völgyek várnak rám.

- Mondd, tényleg megbocsátottad azt a régi vétkem? (...) - Még akkor, a tóparti stégen megbocsátottam, csak még nem voltam tisztában vele. Micsoda önfejû kis liba voltam! Tudod mit, legjobb, ha mindent bevallok: az az igazság, hogy azóta is sajnálom, hogy akkor nem ezt tettem. - Pompás barátok leszünk. (...) Hiszen annak születtünk. Épp eleget küzdöttél a sors rendelése ellen.

Ez egyszer magam döntöttem, és nem is volt olyan nehéz. Fantasztikus érzés az ilyen erős, megingathatatlan bizonyosság, s az is, hogy ebben te vagy biztos, és nem valaki más.

Ha az ember nem ragyoghat úgy, mint egy csillag, ragyogjon úgy, mint egy gyertya.

Tudom, hogy nem sok megfontoltság vagy józanság szorult belém, de rendelkezem valamivel, ami annyival többet számít: meg tudom szerettetni magam másokkal.

Kinevetnek, mert nagy szavakat használok. De ha az embernek nagy gondolatai vannak, akkor nagy szavakkal kell kifejeznie őket, nem?

A hibáknál is biztos van egy felső határ, és ha egyszer a hibák végére érek, többet egyet sem fogok elkövetni! Ebből mégiscsak bátorságot meríthetek.

Úgy vettem észre, hogy az ember szinte bármiben örömét tudja lelni, ha nagyon erősen elhatározza, hogy márpedig így lesz.

- Soha nem gondolkodsz előre; ha van valami ötleted, kimondod vagy megteszed, mielőtt még meghánynád-vetnéd magadban. - De hiszen éppen ez a jó benne! (...) Valami izgalmas átvillan az ember agyán, amit aztán képtelen magában tartani. A fontolgatás csak elrontja az örömöm.

Gondolja, hogy lesz majd kebelbarátom Avonlea-ben? (...) Tudja, bizalmas barátom, egy igazi rokon lélek, akinek megvallhatom lelkem legtitkosabb érzéseit is. Egész életemben egy ilyen találkozásról álmodtam. Nem hittem, hogy valaha is bekövetkezhet, de hirtelen annyi álmom vált valóra, hogy talán ez is megvalósul.

Egy imádság elmondása nem pontosan ugyanaz, mint imádkozni. (...) De majd azt képzelem, hogy én vagyok a fák csúcsán játszadozó szél. És ha megunom a fákat, akkor majd elképzelem, hogy lágyan lesuhanok a páfrányokhoz, aztán (...) táncra perdítem a virágokat, onnan pedig átszáguldok a lucernáson, és felborzolom a Fénylő Vizek Tavát, hogy sok kis csillogó fodor borítsa! Ó, a szélnél mekkora tere nyílik a képzeletnek!

Anne a saját bőrén kellett tapasztalja, mennyire fájó lehet a visszautasítás. Hiába mondta magában, miközben megvetően felvetette a fejét, hogy fütyül rá. Csökönyössége ellenére, nőies lelke mélyén nagyon is bántotta Gilbert viselkedése. (...) Jól leplezett kétségbeeséssel döbbent rá, hogy a korábban dédelgetett haragnak nyoma veszett, s éppen akkor, amikor leginkább szüksége lett volna a jogosnak vélt sérelem adta tartásra. Hiába idézte fel az emlékezetes eset megannyi tûszúrását és az akkori érzéseit, hiába próbálta ugyanazt a régi haragot érezni. Az utolsó fellobbanás után - azon a napon, ott, a tó mellett - a harag szikrája is kihunyt benne. Anélkül, hogy valaha is tudatosult volna benne, megbocsátott és elfelejtett mindent.

Szeretem azokat, akik meg tudják magukat szerettetni, és ezzel annyi fáradságtól kímélnek meg, amibe a megszeretésük kerülne.

Könnyû a sok szívbéli nyomorúságról olvasni és azt képzelni, hogy az ember mindezt hősiesen elviseli, de ha magunknak kell átélni, az már nem olyan kellemes.

A képzelődésben - sajnos - az a legrosszabb, amikor abba kell hagyni, mert az nagyon fáj.

Ez a legszörnyûbb a felnőttkorban - és erre csak most kezdek rájönni -, hogy mire az ember megkapja, amire egész gyermekkorában vágyott, a dolog feleannyira sem csodálatos, mint hitte.

Ha nem tudsz vidám lenni, csak oly vidám légy, amennyire kitelik tőled.

Rosszabb semmit sem várni, mint csalódni.