Madách Imre

S nem érzéd-é eszméid közt az ûrt, Mely minden létnek gátjaul vala.

Így beszél a zsolna is, ha férget fog magának, Féltékenyen körülnéz, s azt hiszi, Hogy a világon ez a legjobb falat, Míg a galamb undorral néz reá. Az ember is üdvét csak önmaga Találja fel - sokszor tán éppen ott, Hol másik társa poklot alkotott.

Miért tanulnád mindig, hogy mi a dal, Minő az erdő, míg az élet elfoly, Örömtelen poros szobafalak közt. Hosszúnak nézed-é az életet, Hogy sírodig teóriát tanúlsz?

Csodálatos, az ember hő kebellel Eseng epedve szerelem után, S csak kínt arat.

A nő korábban fejlődik, de teljes férfiú érettségre sohasem jut: könnyebben tanul és felfog, de híján van a teremtő géniusznak. Dilettáns marad és soha a mûvészetet és tudományt előre nem viszi.

Erősebben kell hát befogni őket, Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban, Elég pihenni a másik fele, Kinek álmodni úgysem célszerû.

Erősebben kell hát befogni őket, Dolgozzanak fél éjjel gyárainkban, Elég pihenni a másik fele, Kinek álmodni úgysem célszerû.

Áldlak sors, hogy biróvá nem tevél. Mi könnyû törvényt írni pamlagon - Könnyû itélni a felûletesnek, És mily nehéz, ki a szivet kutatja, Méltányolván minden redőzetét.

Ismét csalódtam, azt hivém, elég Ledönteni a múltnak rémeit, S szabad versenyt szerezni az erőknek. (...) Mi verseny ez, hol egyik kardosan Áll a mezetlen ellennek szemében, Mi függetlenség, száz hol éhezik, Ha az egyes jármába nem hajol. Kutyáknak harca ez egy konc felett.

Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál! Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt: A por hull csak belé, e föld szülötte, Én glóriával átallépem azt.

Miért is kezdtem emberrel nagyot, Ki sárból, napsugárból összegyúrva Tudásra törpe, és vakságra nagy.

Emelkedett szempontunkból, hiába, Először a báj vész el, azután A nagyság és erő, míg nem marad Számunkra más, mint a rideg matézis.

No, ládd, e nép, mely közt már senki nem hisz, Ami csodás, hogyan kapkodja mégis.

Nem adhatok mást, csak mi lényegem.

Ez szőnyeget von a mélység fölé S biztatva mondja: száz merész beléhullt, Te léssz a boldog, aki átugorja.

A tett halála az okoskodás.

Ez régi dalja a szerelmeseknek: Azt tartja mind, hogy ő fedezte fel A szenvedélyt, előtte senki még Szeretni nem bírt, és ez így megyen Nehány évezred óta szüntelen.

Örûljünk, okosabb világ van, Örûljünk, hogy mi élünk abban.

Ha oly sokat csatáztam hasztalan, Csatázzam újra, és boldog leszek.

Elválnék tőled, szívemet kitépném, Ha fájna is, tán nyúgodtabb lehetnék, S te is nélkûlem boldogabb lehetnél; De ott van újra a már meglevő rend: Az a tekintély - egyházunk szava; S együtt kell tûrnünk, míg a sír felold.