Márai Sándor

Nincs hálásabb publikum a majomszínházban sem, mint amilyenek az emberek egy népgyûlésen, hol megmagyarázzák nekik, miért voltak eddig szegények, s megcsillogtatják előttük azt a távoli célt, melynek elérése érdekében újabb nyomorúságot és szenvedést kell majd lelkesen elviselniük.

Az ember lassan megérti a világot, s aztán meghal. Megérti a tüneményeket és az emberi cselekedetek okát. Az öntudatlanság jelbeszédét... mert az emberek jelbeszéddel közlik gondolataikat, feltûnt neked? Mintha idegen nyelven, kínai módon beszélnének a lényeges dolgokról, s ezt a nyelvet aztán le kell fordítani a valóság értelmére. Nem tudnak önmagukról semmit. Mindig csak vágyaikról beszélnek, s kétségbeesve és tudatlanul leplezik magukat. Az élet majdnem érdekes, mikor megtanultad az emberek hazugságait, s élvezni és figyelni kezded, amint mindig mást mondanak, mint amit gondolnak és igazán akarnak... Igen, egy napon eljön az igazság megismerése: s ez annyi, mint az öregség és a halál. De akkor ez sem fáj már.

Nem hiszek abban, hogy házasfelek a válás után is jó barátok tudnak maradni.

Gyermeknek lenni annyi, mint közvetlenül, segédeszközök nélkül tudni valami nagyon lényegeset és félelmeset a világról.

Ne félj a világtól. Csak az ismeri önmagát, aki a világ fölé hajolt egyszer. Látott mélységet, magasságot és nem szédült el.

Én úgy akartam élni, mint aki szolgál az embernek. De nem engedték, hogy szolgáljak nekik: mindig szolgaságot követeltek, ami nem ugyanaz. Szolgálni tudok, szolga lenni nem tudok. Ezért félreálltam útjukból, megbuktam.

Mi van az emberek között?... Maga nem tudja még, hányféle kapcsolat van, az emberek négy-öt fogalommal gondolkoznak, van barátság, szerelem, rokonszenv, bizalom... De van más is, aminek nincsen neve. Van titkosabb és érthetetlenebb kapcsolat is, ami nem barátság, nem is szerelem, s mégis olyan forró és eleven, hogy nem lehet kitérni előle.

Úgy látszik, az életnek, mindennek, ami él, nincs más célja, mint a lehető végső időig megmaradni és megújulni.

A gyermekkor távoli földrész. Aki egyszer elhagyta partjait, örökké gondol reá, de szíve mélyén nem vágyik igazán vissza e vad világba. Ha visszagondolok gyermekkoromra, nem tudom megmondani, "jó" volt-e vagy "rossz"? Csak azt tudom, hogy soha, semmilyen áron nem volnék hajlandó visszatérni oda.

Mûveden építs mindennap valamit, mindennap. Néha csak javítsd egy részletét, néha, mikor erőtlen vagy, csak rendezgesd, tedd helyére a rendetlen sorokat és oldalakat. De mindennap építsd egy mozdulattal.

Meg kell tudnod, hogy embereket nem csak a szó, eskü és az ígéret köti egymáshoz, még érzelmek, rokonszenvek sem döntik el az igazi kapcsolatot. Van valami más, valamilyen keményebb és szigorúbb törvény, amely megszabja, hogy ennek vagy annak az embernek köze van a másikhoz.

Három életforma van: a jézusi, a fausti, az ulyssesi. A többi adóalany.

Nem tulajdonságaiért szeretünk valakit, nemcsak azért, mert szép, s akármilyen sajátságos, még csak nem is azért, mert rút, púpos vagy szegény: egyszerûen szeretjük, mert a világban hat egy szándék, melynek igazi tartalmát nem tudjuk kifürkészni, mely ötletszerûen ki akarja fejezni magát, hogy megújulhasson örök forgásában a világ, s érthetetlen szempontok szerint érint meg félelmes erejével lelkeket és idegzeteket, mûködni késztet mirigyeket, elhomályosít sugárzó agyakat.

Csodálni kell a nőket: ha nem is mindig az alkotást és az eredményt, legalább is a szándékot, mellyel alkotnak. Ha egy közepes mûvész, festő vagy író élete minden szellemi feladatának kivitelét olyan mûgonddal, hajtaná végre, mint ahogy a nők minden nap, néha többször is, összerakják magukat, rizsporból, hajból, körömfestékből, rongyokból és ékszerekből, ha minden mûvész úgy vigyázna az árnyalatokra, a kifejezés finomságára, mint egy áruházi pénztárosnő vigyáz szemöldökének vonalára, vagy mitesszerei nyomára az arcbőrön, vagy kézbőrének finomságára: minden festő Murillo lehetne és minden író Proust. Nagy mûvészek a nők; sajnos, mûvük romlandó.

Magyarnak lenni egyértelmû a magányossággal.

Az ember nem beszél soha arról, ami fáj, hanem szótlanul elviseli.

Tanulj szerénységet, örülj a szépségnek, s ne várj tőle mást, mint amit adhat. Az élet melegségét pedig keresd másutt; a szépség hideg láng, nem lehet melegedni mellette.

A magányhoz csak annak van joga, az emberektől elvonulni csak annak van igazi jogcíme, aki az emberek ügyét jobban tudja így szolgálni.

A tudás mögött az egykedvûség van. Ha megtudsz valami valóságosat az életről, nyugodt leszel és egykedvû.

A tapasztalás, mely arra tanít, hogy minden túlzás, hazugság és tisztátalan szándék csalódáshoz, csömörhöz, megaláztatáshoz és betegséghez vezet, nem óv meg attól, hogy e kísértések áldozatai legyünk. Csak a jellemünkhöz való hûség óvhat meg a bukástól, nem pedig tapasztalataink.