Márai Sándor

Mert van valami, ami több és értékesebb, mint a tudás, az értelem, igen, becsesebb, mint a jóság. Van egyfajta tapintat, ami az emberi teljesítmény felsőfoka. Az a fajta gyöngédség, mely láthatatlan, színtelen és íztelen, s mégis nélkülözhetetlen, mint fertőzéses, járványos vidéken a forralt víz, mely nélkül szomjan pusztul, vagy beteg lesz az ember. Az a tapintat és gyöngédség, mely, mint valamilyen csodálatos zenei hallás, örökké figyelmeztet egy embert, mi sok és mi kevés az emberi dolgokban, mit szabad és mi túlzás, mi fáj a másiknak és mi olyan jó, hogy ellenségünk lesz, ha megajándékozzuk vele és nem tudja meghálálni? Ez a tapintat, mely nemcsak a megfelelő szavakat és hangsúlyt ismeri, hanem a hallgatás gyöngédségét is. Vannak ritka emberek, akik tudják ezt. Akik a jóságot, mely mindig önzés is, párolták és nemesítették, s nem okoznak soha fájdalmat barátságukkal vagy rokonszenvükkel, nem terhesek közeledésükkel, nem mondanak soha egy szóval többet, mint amit a másik el tud viselni, s mintha külön, nagyon finom hallószerveik lennének, úgy neszelik, mi az, ami a másiknak fájhat? S mindig tudnak másról beszélni. S oly élesen hallanak mindent, ami veszélyes az emberek között, mint az elektromos hallgató fülek érzékelik a nagy magasságban, felhők között közeledő, láthatatlan ellenséges gépmadarakat. A tapintat és a gyöngédség emberfölöttien érzékel. Igen, e két képesség emberfölötti.

A világ megismerése érdekes, hasznos, gyönyörködtető, félelmes vagy tanulságos; önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.

A "férfiasság" (...) nem az, hogy tönkremegyünk valamiben, amit nem bírunk elviselni - talán férfiasabb az alku, a megoldás.

Szavakkal nem lehet elintézni az élet valóságos helyzeteit, azok tömörek és kemények, mint az ősrégi sziklacsoportok.

A legfájóbb kín örömet színlelni.

Szívünk lebeszélhető. Rá sosem.

Egy csók mindig erényes; egy szó, mely a csókról beszél, mindig szemérmetlen.

Valami van a levegőben; mintha a világ duzzogva kelletné magát. Elég odavetni egy jó szót, és nyakadba borul.

Nem hiszek a könnyeknek. A fájdalom könnytelen és szótlan.

Azok az idegenek, akiknek már nincs hazájuk, igazában csak e pillanatokban élnek életük régi feszültségével: a pillanatokban, amikor várják a reggeli postát. (...) Tudják, hogy a haza nem csak egy térképen meghatározható földrajzi tünemény volt, hanem egy élménykör, mint a szerelem. Aki ebből az élménykörből egyszer kilépett, hasztalan tér vissza ahhoz, amit vagy akit szeretett: nem egy hazát talál, nem is szerelmesét, hanem egy országot, vagy egy nőt, aki időközben kissé meghízott, vagy máshoz ment feleségül.

Az okos emberek soha nem bölcsek, túl izgatottak ehhez, mintegy állandóan megrészegednek okosságuktól; de a bölcsek mindig okosak is, s ugyanakkor többek ezeknél, mert nem akarnak bizonyítani semmit. Az okosak társaságát kerüld, mert felizgatnak és végül megsértenek. A bölcsek társaságát keresd. Az okosakkal lehet beszélni. A bölcsekkel lehet hallgatni.

Ha nagyon pontos és figyelmes leszel, ha idejében kelsz és későn fekszel, ha sokat vagy emberek között, ha elutazol ide vagy oda, ha belépsz bizonyos helyiségekbe, végül találkozol azzal, aki vár. Természetesen tudod, hogy ez a reménykedés egészen gyermekes. Már csak a világ végtelen esélyeiben bízol. Hol keressed? S aztán, ha megtaláltad, mit mondjál neki?... És mégis várod.

Ha jó ügyet védsz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz.

A "plátói szerelem" éppen olyan esztelenség és otromba hazugság, mint hogy nincs vegetáriánus tigris: nem az a célja a szerelemnek, hogy plátói legyen.

A nők sokáig azt hiszik, hogy a testükről van szó. Mikor öregedni kezdenek, felsikoltanak, a dögönyözőnőt hívatják, majd a sebészhez és a fodrászhoz sietnek, gyertyát gyújtanak a templomban, elutaznak Lourdes-ba, új ruhákat csináltatnak, és lefekvés előtt hosszan dörzsölik arcbőrüket zsíros kenőcsökkel. Időbe telik, amíg gyanítani kezdik, hogy mégsem a testükről volt szó, hanem a szolgálatról, ami szerepük volt a világban. Ilyenkor elcsendesednek, riadtan néznek a levegőbe, kevesebbet fintorognak, és nem kérdik idegen férfiaktól: "Olvasta az új Huxleyt?..." - hanem hallgatnak, fiókokat rendeznek. Az öregedést úgy figyelik, mint a tudósok egy újfajta betegséget. Sok nőt megszeretnek ilyenkor a férfiak.

Álmaimban hallom néha a tengert. Ilyenkor leküzdhetetlen vágyódás fog el, oly mély és fájdalmas honvágy, hogy álmomban kicsordul könnyem és lecsurog arcomon. E hajnalokon arra ébredek, hogy szájam szélén valamilyen sós íz tapad meg, mintha - az álom különös valóságában - csakugyan a tengerben mártottam volna meg arcomat.

Bizonyos időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység nem körülöttem van, hanem bennem van, s nincs menekvés előle. Időbe tellett, amíg megtanultam, hogy a szegénység légköre olyasféle, mint a tordai büdösbarlang, és a kénes levegőnek párájától, amelyet áraszt, elhalványodnak a környezet flórájának színei, s a növényzetből kifakul a klorofil, ha a szegény reánéz.

Általában minden élet-hazugságról pontosan tudnak az emberek, csak nem merik ezt az érzést szavakkal öntudatosítani.

Az élet mintha megsûrûsödött, elmeszesedett volna körülöttük, mint ereik szövetei; szemérmetlenül beszélünk a pénzről és - szemérmesebben - gyomrunkról, emésztésünkről és az irodalomról.

Ha egy barát megbukik, mert nem igazi barát, vádolhatjuk-e őt, jellemét, gyengeségét? Mit ér az olyan barátság, ahol erényeket, hûséget, kitartást szeretünk a másikban? Mit ér mindenféle szeretet, amely jutalmat akar? Nem kötelességünk-e, hogy éppen úgy vállaljuk a hûtlen barátot, mint az önfeláldozót és hûségeset? Nem ez igazi tartalma minden emberi kapcsolatnak, ez az önzetlenség, mely semmit, de semmit nem akar és nem vár a másiktól? S mentől többet ad, annál kevésbé vár viszonzást? S ha odaadja egy ifjúkor minden bizalmát, egy férfikor minden áldozatkészségét, s végül megajándékozza a másikat a legtöbbel, amit ember adhat embernek, a vak, a föltétlen, a szenvedélyes bizalommal, s aztán látnia kell, hogy a másik hûtlen és aljas, van-e joga megsértődni, bosszút követelni? S ha megsértődik, ha bosszúért kiált, barát volt-e ő, a megcsalt és elhagyott?