Matt Haig

Amint egyetlen pillanat a halál, úgy egyetlen pillanat az élet is. Lehunyjuk a szemünket, és hagyjuk, hogy megszûnjön minden hiábavaló félelem. Az új állapotban, félelemmentesen, megkérdezzük magunktól, kik vagyunk. Ha kétségek nélkül élhetnénk, mit tennénk? Ha nyíltszívûek lehetnénk anélkül, hogy félnünk kéne a csalódástól... ha szerethetnénk anélkül, hogy félnünk kéne a megbántástól... ha ma átérezhetnénk, hogy édes az élet, anélkül, hogy arra gondolnánk, hogy fog holnap mindez hiányozni... ha nem félnénk az idő múlásától, és attól, kiktől fog megfosztani... igen. Mit tennénk? Kivel törődnénk? Milyen csatákat vívnánk? Mely ösvényeket hagynánk ott? Milyen élvezeteket engednénk magunknak? Milyen rejtélyeket oldanánk meg? Egyszóval: hogyan élnénk?

Azt akarom, hogy lassíts. Azt akarom csak, hogy lassuljon le minden; Építsünk erdőt a pillanatból, és éljünk ott örökké, mielőtt elmész.

A szeretteink sosem halnak meg. (...) Bennünk élnek tovább úgy, ahogyan mindig is éltek. Mi óvjuk a fényüket. Ha élénken élnek emlékeinkben, így is képesek nekünk utat mutatni, mint a rég kihunyt csillagok fénye, amely ismeretlen vizeken is segíti a tengeren való tájékozódást. Ha már nem gyászolunk, és odafigyelünk rájuk, képesek megváltoztatni az életünket. Azaz, megválthatnak minket.

A múlt a jelenben van, benne ismétlődik, csuklik, és figyelmeztet mindarra, ami nincs többé. Elővérzik az utcákból és a padokból, dalokból, vezetéknevekből, arcokból és könyvborítókból. Néha egyetlen fa vagy naplemente látványa is olyan erővel képes hatni ránk, mint az összes valaha látott fa és naplemente. És nincs menekvés, mert nincs élet, amelyben ne lenne könyv, fa vagy naplemente.

A jövő már csak ilyen. Nem tudjuk, mit hoz. Egy adott pontban el kell fogadni, hogy nem tudhatjuk. Abba kell hagyni az előrelapozást, és arra az oldalra összpontosítani, ahol éppen tartunk.

A történelem nem olyasmi, amit fel kéne eleveníteni. A történelem él. Mi vagyunk a történelem.

A jóságnak megvan a maga harmóniája.

A jövő megértéséhez előbb a múltat kell megértened.

Az idő már csak ilyen. Nem ugyanúgy telik. Egyes napok, évek, évtizedek üresek. Nincs bennük semmi. Csak állóvíz. És egyszer csak jön egy év, nap, délután... és ez lesz minden. A mindenség.

Különös, hogy egyetlen mozdulatba is bele lehet szeretni, és van olyan, hogy egy pillanat alatt megvilágosodik, kicsoda a másik. Ugyanúgy, ahogy egyetlen homokszemcse tanulmányozásából is megérthető az univerzum. A szerelem első látásra vagy létezik, vagy nem, de az egy pillanat alatt kialakuló szerelem valóban létező jelenség.

A legtöbben nem akarnak szabadok lenni, mert a szabadság felelősséggel jár, és a többség retteg a felelősségtől.

Ha létezik jó házasság, akkor azért, mert inkább hasonlít a barátságra, mint a szerelemre.

Az élet mindig rejtély, de egyes rejtélyek nagyobbak a többieknél.

Különös, milyen közel van a múlt, még ha távolinak hisszük is. Különös, hogy elég egyetlen mondat, és pofán vág. Különös, hogy minden tárgy vagy szó kísértetet rejt.

Az előttünk álló idő olyan, mint a jégen túli vidék. Találgathatunk, milyen, de sosem tudhatjuk biztosan. Kizárólag azt a pillanatot ismerjük, amelyben éppen vagyunk.

Néha nem olyan a világ, mint amilyet szeretnénk. Néha csalódunk az emberekben. Néha az emberek iszonyatos dolgokat tesznek.

Aki fél a szenvedéstől, máris szenved a félelemtől.

Nem azok vagyunk, akik születésünkkor. Hanem azok, akikké válunk. Amit az élet tesz velünk.

Az élet értelme, hogy önmagad add önmagadnak.

Csak a jelen van. Ahogyan a földön minden hasonló és változó atomokból áll, úgy az idő minden egyes töredékében benne rejlik a többi.