Matthieu Ricard

A boldogság egy belső érettség eredménye. Csakis tőlünk függ, és türelmes, napról napra végzett munka árán érhető el. A boldogságot fel kell építeni, és ez sok erőfeszítést és időt igényel. Hosszú távon a boldogság és a balsors létforma vagy életmûvészet.

A belső szabadság révén ízlelhetjük meg a pillanat ragyogó egyszerûségét a jelenben, ahol nincs helye a múltnak, és nem nyomaszt minket a jövő.

A boldogság legfőbb oka lelkünkben lakozik, míg a külső körülmények csak kedvező vagy kedvezőtlen feltételekből állnak.

Számos szabad tettünk eredménye vagyunk, s ezekért egyedül mi magunk vagyunk felelősek.

Egy barátom, amikor a sártenger partjára ért, undorral mérte fel a terepet, és ahogy egyre közeledett, minden egyes tégla miatt panaszkodott. Amikor odaért hozzám, a szemét forgatta, és így szólt: "Fúj! És ha beleestem volna? Minden olyan mocskos ebben az országban! Mivel jól ismertem, csak óvatosan bólintottam, remélve, hogy megnyugvást lel néma együttérzésemben. Néhány perccel később egy másik barátom (...) érkezett a mocsáron átvezető ösvényhez. "Hopp, hopp, hopp", dalolta szökdelés közben, majd "jó móka!" kiáltással landolt a szárazföldön. A szeme örömtől szikrázott, ahogy hozzátette: "Az a jó a monszunban, hogy egyáltalán nincs por." Két ember: két mód, ahogy a dolgokat nézhetjük; hatmilliárd emberi lény: hatmilliárd világ.

Mindannyian azért küzdünk, tudatosan vagy tudattalanul, ügyesen vagy ügyetlenül, szenvedélyesen vagy nyugodtan, kalandosan vagy megszokásból, hogy boldogabbak legyünk és kevesebbet szenvedjünk. Mégis oly gyakran összekeverjük az igazi boldogságot a pusztán élvezetes érzések keresésével.

Miközben ilyen vagy olyan módon mindenki boldog akar lenni, nagy különbség van a törekvés és az eredmény között. Ez az emberi lények tragédiája. Félünk a szenvedéstől, mégis afelé rohanunk. Boldogságot akarunk, de elfordulunk tőle. Sokszor épp azok az eszközök, amelyek a szenvedést hivatottak enyhíteni, csak olajat jelentenek a szenvedés tüzére. Hogyan lehetséges ilyen tévítélet? Úgy, hogy össze vagyunk zavarodva, miként kezdjünk neki. Önmagunkon kívül keressük a boldogságot, miközben az alapvetően egy belső létállapot. Ha külső körülmény lenne, örökké elérhetetlen lenne a számunkra. A vágyaink korlátlanok, a világ fölötti uralmunk pedig korlátolt, átmeneti, és meglehetősen gyakran illuzórikus.

A vagyont, a gyönyöröket, a rangot és a hatalmat mind a boldogság kedvéért hajkurásszuk. Csakhogy a küzdelem közben elfelejtjük a célt, és azzal töltjük az időnket, hogy az eszközöket önmagukért hajszoljuk.

Az irigység és a féltékenység annak számára is abszurd, aki érzi, mivel - hacsak nem vetemedik erőszakhoz - ő maga az egyetlen áldozata. Az ingerültsége nem akadályozza meg azokat, akikre irigy, hogy további sikereket, vagyont, elismerést élvezzenek.

Az igazi lemondás inkább egy madárra hasonlít, amely felröppen az égbe, miután kinyitották a kalitkáját. Hirtelen megszûnnek a végtelen aggodalmak, amelyek nyomasztották az elmét, lehetővé téve a belső potenciálnak, hogy szabadon fejezze ki magát.

A lemondás az arra való merészség és intelligencia, hogy megvizsgáljuk azon dolgokat, amelyeket általában gyönyöröknek tartunk, és meghatározzuk, valóban felerősítik-e a jóllétünket. Aki lemond, nem mazochista, aki minden jót rossznak tart. Ki tudná ezt elviselni? A lemondó ember időt szentelt arra, hogy magába nézzen, és azt találta, hogy nem kell ragaszkodnia az élete bizonyos aspektusaihoz.

A lemondás az egyszerûség finom ízét és mély jóllétet is hordoz magában. Ha megkóstoltad, utána egyre könnyebbé válik. De az, hogy lemondásra kényszerítsük magunkat, fel sem merülhet - ez eleve bukásra van ítélve. Először is tisztán kell látnod az előnyeit, és vágynod kell arra, hogy megszabadulj mindentől, amiről le akarsz mondani. Amint ezt megtetted, a lemondást a felszabadulás cselekedeteként tapasztalod meg.

Az élet rövid. Mindig veszítünk, ha lényeges dolgokat halasztunk el. A hátramaradó évek vagy órák olyanok nekünk, mint egy értékes anyag, amely könnyedén porlad, és észrevétlenül szét tud morzsolódni. Felbecsülhetetlen értéke ellenére az idő nem tudja megvédeni magát: olyan, mint egy gyerek, akit bármilyen járókelő el tud csalogatni.

Az unalom azok sorsa, akik teljesen a figyelemelterelésre hagyatkoznak, akik számára az élet az, hogy folyton szórakoztatva vannak, és akik elerőtlenednek, amint a mûsor szünetel. Az unalom azok gyötrelme, akik számára az időnek nincsen értéke.

A történelem tanúsítja a tényt, hogy az utópisztikus ideálok és dogmák, melyek azt állítják, hogy ismerik a Jót és a Rosszat, évszázadokon át intoleranciához, vallási üldözéshez és totalitariánus rezsimekhez vezettek. Az ilyen ideálok támogatói a fáradt formulát visszhangozták a téma számos különböző variációjában: "Az Abszolút Jó nevében boldog emberré teszünk téged. Amennyiben ezt elutasítod, akkor viszont sajnos el kell, hogy töröljünk."

Jobb megtanulni, hogyan profitálhatunk a halálfélelemből, mint figyelmen kívül hagyni. Nem kell úgy élnünk, hogy kísért minket a halál, de muszáj tudatában maradnunk a létezés törékenységének. Ez a megértés segíteni fog, hogy a lehető legjobban értékeljük a hátralévő időnket.

A halál gyakran figyelmeztetés nélkül csap le. Lehetünk egészségesek, élvezhetünk finom ételeket a barátainkkal, miközben mégis az utolsó perceinket éljük. Hátrahagyjuk a barátainkat, félbevágott beszélgetésünket, megmaradt ételünket, befejezetlen terveinket.