Mezei András

Ha akarjuk, zsarnokai is lehetünk egymásnak, csupáncsak az a fontos, hogy ugyanazt szabjuk ki egymásra. Egyik se fogadja el kényszerûségből. Vagy mind a kettő rabságot, vagy mind a kettő szabadságot akarjon.

Van bennem egy szeizmográf. Régóta van. Én megítéltem tizennyolc évesen is, hogy mi a szerelem. Mindig tudtam, hogy nekem ki a fontos. (...) Ugyanakkor azonban az elmúlás legapróbb jelét is tudtam érzékelni, azt, amikor már nem lettem idegbeteg attól, hogy jé, ennek nyolcra itt kellett volna lennie, és most fél kilenc van! (No nem baj, legalább kiolvasom az újságot.) Ha így reagáltam, akkor tudtam, hogy meghalt a szerelem.

Azt hiszem, hogy nem vagyok önfeláldozó. Az életben azt tapasztaltam, hogy ha én nem törekszem mindenáron a magam javára, más mégúgy se fogja megtenni.

A nők nagyon nagy hibája, hogy fokozatosan oldódnak föl, és később olyan mértékben, úgy ömlesztik rá magukat arra a szerencsétlen férfira, hogy azt elfogja a menekülési ösztön. Mert azt hiszik, hogy most már jogot formálhatnak hozzá, holott akkor kellene magukat leginkább visszafogni.

Ostoba elvárásokban növünk fel, és mindenki azt hiszi, hogy a diszharmónia az ő hibája. Én is azt hittem, pedig, ha minket egészségesen nevelnének pici korunktól, azzal, hogy az életnek az alapja a diszharmónia, és ha ez így van, nem okoljuk mindenért önmagunkat. Ne duplázzuk meg a sérelmeinket. Ha megcsalnak, nem elég, hogy sajnálom, hogy a kapcsolat megromlik? De ráadásul még magamat szégyelljem, nem abszurdum, hogy még magamat okoljam? Nem volna helyesebb úgy tudni, hogy ez a világ természetes rendje? Hogy nem azért csalnak meg, mert én ócska vagyok, és nem feltétlenül jobbal csalnak meg, csak egy mással...

Ha az ember a személyhez ragaszkodik, ha a személyhez hûséges, akkor előbb-utóbb az álmaihoz és saját magához lesz hûtlen.

De lesz-e föld az Araráton, a füst fölött egy zöld mező, ahol a ritkás levegőben zihálva, de él a tüdő?! Lesz-e bárka, mely megtelik majd minden égi és földi fénnyel? Visszatérnek-e madarak csőrükben oxigénnel?