Milan Kundera

A szédülés másvalami, mint az eséstől való félelem. A szédülés azt jelenti, hogy az alattunk lévő mélység vonz, csábít minket, a zuhanás vágyát kelti fel bennünk, amelynek aztán rémülten ellenszegülünk.

Te azt hiszed, hogy egyik hazugság olyan, mint a másik, és látszólag igazad is van. De nincs. Kitalálhatok bármit, bolondot ûzhetek az emberekből, az orruknál fogva vezethetem őket, csirkefogó módjára viselkedhetek anélkül, hogy hazugnak érezném magam vagy hogy furdalna a lelkiismeretem; ezek a hazugságok, ha így akarod őket nevezni, én magam vagyok, olyan, amilyennek születtem, az ilyen hazugságokkal nem színlelek semmit, az ilyen hazugságokkal voltaképpen igazat mondok. De vannak dolgok, amelyekről nem tudok hazudni. Vannak dolgok, amelyeknek a velejéig hatoltam, amelyeknek felfogtam az értelmét, amelyeket szeretek és komolyan veszek. És itt nem ismerek tréfát. Ha itt hazudnék, önmagamat gyaláznám meg.

Vajon én könnyebben tudok-e majd búcsút mondani azoknak a gesztusoknak, amelyek az ifjúságot jelentik számomra? Vajon marad-e más választásom, mint hogy azután legalább utánozzam őket, és eme oktalan tevékenység számára biztonságos zugot találjak okos életemben? Mit számít, hogy mindez haszontalan játék? És mit számít, hogy ezt tudom? Vajon abbahagyom-e a játékot csak azért, mert hiábavaló?

A gyenge tudjon erős lenni és elmenni, ha az erős túlságosan gyenge ahhoz, hogy a gyengének fájdalmat okozzon.

Elképzelem, mit érez két ember, mikor hosszú évek után találkoznak. Azelőtt sûrûn érintkeztek, tehát azt hiszik, azonos tapasztalat, azonos emlékek fûzik össze őket. Azonos emlékek? Itt kezdődik a félreértés: nem azonosak az emlékeik; mindketten két-három szituációt őriznek a múltból, de ki-ki a sajátjait; emlékeik nem hasonlítanak; semmi közük egymáshoz; még csak mennyiségileg sem mérhetők össze: egyikük jobban emlékszik a másikra, mint viszont; nem csupán mert az emlékezőtehetség egyénenként különböző (ez a magyarázat még mindkettőnek istenes), hanem (és ezt már kínosabb beismerni), mert nem egyformán fontosak egymásnak.

Ha az ember csak azért volna felelős, amiről tud, akkor az ostobák eleve mentesülnének minden bûn alól. Csakhogy, kedves Flajsmanom, az embernek kötelessége tudni. Az ember felelős a tudatlanságáért. A tudatlanság bûn.

Az embernek sohasem szabad megengednie, hogy elragadják feltoluló, hebehurgya érzelmei.

Ráeszmélt, hogy a foglalkozása életének a véletlenjeihez fog tartozni. Hogy úgy lesz az életére ragasztva, mint egy nevetséges álszakáll.

Ha a sírt kővel borítjuk le, ez azt jelenti, nem akarjuk, hogy a halott visszatérjen. A súlyos kő azt mondja az elhunytnak: "Maradj ott, ahol vagy!".

Amikor besötétedik, a temetőben számtalan gyertya gyullad ki, mintha csak gyermekbált rendeznének a halottak. Igen, gyermekbált, mert a halottak ártatlanok, mint a gyermekek.

Az "énnek" az egyedisége éppen abban rejlik, ami az emberről elképzelhetetlen. Elképzelni csak azt tudjuk, ami az emberekben egyforma, ami általános. Az egyéni "én" az, ami elüt az általánostól, ami tehát nem tételezhető fel, nem számítható ki előre, amit nekünk kell a másikban leleplezni, felfedni, meghódítani.

Az igazi emberi jóság csak olyasvalaki iránt nyilvánulhat meg kristálytisztán és szabadon, aki semmiféle erőt nem képvisel.

Amikor a szív szól, az észnek nem illik akadékoskodnia.

Amikor gyerekként az Ószövetség Gustav Doré metszeteivel díszített ifjúsági változatát lapozgattam, megpillantottam benne a Jóistent, amint egy felhőn ül. Öreg férfi volt, láttam a szemét, orrát, hosszú szakállát, és arra gondoltam, hogy ha szája van, akkor ennie is kell. És ha eszik, akkor nyilván belei is vannak. E gondolattól azonban nyomban megrémültem, mert - bár családom nem volt vallásos - éreztem, hogy Isten beleiről képzelődni szentségtörés. A legcsekélyebb teológiai felkészültség nélkül tehát már gyerekként ösztönösen éreztem a szar és az Isten összeegyeztethetetlenségét, s innen a kétségem a keresztény antropológia alaptézise iránt, mely szerint Isten saját képére teremtette az embert.

A szerelem metafórával kezdődik. Azaz: a szerelem akkor kezdődik, amikor a nő bevési első szavát költői emlékezetünkbe.

A folyó évszázadról évszázadra folyik, s a partján zajlanak az ember történetei. Zajlanak, hogy aztán holnap feledésbe merüljenek, s a folyó tovább folyjon.

Ahhoz, hogy a diák diplomát szerezhessen, témát kell találnia a diplomamunkájához. A témák mennyisége végtelen, mert mindenről a világon lehet értekezést írni. A teleírt lapok ott tornyosulnak a levéltárakban, melyek a temetőnél is szomorúbbak, mert oda még halottak napján sem teszi be senki a lábát.

Aki folyvást "valahova följebb" törekszik, annak számolnia kell azzal, hogy egy napon elszédül.

Minden iskolás gyerek végezhet a fizikaórán kísérleteket, hogy meggyőződjék bizonyos tudományos hipotézis valódisága felől. De az embernek, akinek csak egy élete van, nincs lehetősége kísérlettel ellenőrizni a hipotézist, s ezért sohasem fogja megtudni, hogy jól tette-e, amikor az érzelmeire hallgatott.

Akit együttérzésből szeretünk, azt nem szeretjük igazán.