Milan Kundera

A fiatalemberek végül is nem tehetnek róla, hogy játszanak; kialakulatlanok, de egy kialakult világba állítják őket, s nekik kialakult ember módjára kell viselkedniük. Gyorsan előszedik tehát azokat a formákat, mintákat, sémákat, amelyek tetszenek és megfelelnek nekik, amelyek illenek hozzájuk - és játszanak.

Anélkül, hogy tudna róla, az ember a legsötétebb reménytelenség pillanataiban is a szépség törvényei szerint komponálja életét.

Az érzelem elválaszthatatlan az embertől, de veszélyessé válik, mihelyt értéknek, az igazság ismérvének, a tett igazolásának tartják. A nemzeti érzelem, még a legfennköltebb is, a legnagyobb szörnyûségeket is képes bármikor igazolni; és a lírai érzelmektől duzzadó keblû ember gazemberségeket követ el a szeretet szent nevében.

Az ember sorsa gyakran jóval a halála előtt véget ér, a sors végének pillanata nem azonos a halál pillanatával.

Az emberek többsége kettős hiedelemmel csapja be magát: hisz (az emberek, dolgok, tettek, nemzetek) örökkévalóságában és (a tettek, tévedések, hibák, sérelmek) jóvátehetőségében. Mindkét hiedelem hamis. A valóságban éppen fordítva van: minden feledésbe merül, és semmi sem tehető jóvá. A jóvátétel (bosszú és megbocsátás) szerepét a feledés veszi át. Senki sem teszi jóvá a megtörtént sérelmeket, de minden sérelem feledésbe merül.

Némely ember kijelenti, hogy szereti az emberiséget, s mások joggal vetik ellene, hogy szeretni csak egyes számban, vagyis csak egyes embereket lehet; ezzel egyetértek és hozzáteszem, hogy ami áll a szeretetre, áll a gyûlöletre is.

A tenger partján járó ember, aki dühödten lóbál kinyújtott kezében egy lámpát, őrült is lehet. De éjjel, amikor egy csónak hullámokon tévelyeg, ugyanaz az ember megmentő. A föld, amelyen élünk, határterület az ég és a pokol közt. Önmagában egyetlen magatartás sem jó vagy rossz. Csak a világ rendjében elfoglalt helye teszi jóvá, vagy rosszá.

Olyan világban élni, ahol senkinek sem bocsátanak meg, ahol mindenki kárhozatra van ítélve, annyi, mint a pokolban élni.

Amíg az emberek képzeletükben még el tudnak látogatni a mesék világába, telve vannak lelki nemességgel, együttérzéssel és költészettel. A mindennapi élet birodalmában, sajnos, inkább óvatosság, bizalmatlanság és gyanakvás jellemzi őket.

A női lélek meghódításának megvannak a maga szigorú szabályai; aki úgy határoz, hogy rábeszéli a nőt, észérvekkel cáfolja meg álláspontját stb., az aligha ér célt. Sokkal okosabb dolog megérteni a nőnek önmagáról kialakult alapvető képét (alapelvét, eszményét, meggyőződését), s aztán (szofizmák, logikátlan demagógia segítségével) lehetőleg összhangba hozni a nő kívánatos cselekedetét ezzel az önmagáról kialakított alapvető képpel.

A képzelődések nem hiábavalók a világon. Megvan az oka, hogy miért vannak. Otthon vannak köztünk. És megfordítva. Éppen ők teszik otthonná a házunkat.

A népdal, vagy a népi szertartás a történelem alatt húzódó alagút, ahol sok minden megmaradt abból, amit odafent régóta megsemmisítettek a háborúk, a forradalmak és a civilizáció.

A boldogtalanság pillanataiban az ember abban keres vigaszt, hogy bánatát összeköti mások bánatával.

Semmi sem kelt gyorsabban rokonszenvet az emberekben egymás iránt (...), mint a szomorú, mélabús egyetértés; a csendes részvét légköre, amely minden félelmet és tilalmat elaltat, amely egyaránt érthető a finom és a vulgáris, a mûvelt és az egyszerû léleknek.

Mindegyik arcom igazi volt: nem volt igazi és hamis arcom, mint egy képmutatónak. Azért volt több arcom, mert fiatal voltam, és magam sem tudtam, ki vagyok, és ki szeretnék lenni.

Az optimizmus az emberiség ópiuma! Az egészséges lélek ostobaságtól bûzlik.

A giccs tagadja vagy kizárja az élet negatív aspektusait, és kielégíti azt a szükségletünket, hogy a megszépítő hazugság tükrébe tekintsünk, és meghatott elégedettséggel rá is ismerjünk magunkra.

A szerelem szüntelen kérdezgetés. Igen. Nem ismerek jobb meghatározást a szerelemre.

Az, akit fenntartás nélkül szeretnek, nem lehet nyomorúságos.

Nem tudtam magamnak megbocsátani, hogy olyan keveset kérdeztem tőle, hogy olyan keveset tudok róla, hogy hagytam elmenni magam mellett.