Milan Kundera

Felebarátja előtt az ember sosem mutatkozhat szabadon olyannak, amilyen; egyikük ereje korlátot szab a másikuk szabadságának. Egy állattal szemben az ember az, aki. Szabadon lehet kegyetlen.

Egy mûalkotás lényege mindig újszerûségében rejlik (új forma, új stílus, új látásmód).

A sötétségben nem látunk semmit, vakok vagyunk, ki vagyunk szolgáltatva, nem vagyunk szabadok. A ködben szabadok vagyunk, de ez a szabadság annak a szabadsága, akit köd vesz körül: ötven méterre lát el, pontosan ki tudja venni társa arcvonásait, gyönyörködni tud az utat szegélyező fák szépségében, sőt meg tudja figyelni, hogy mi történik a közelében és reagálni tud rá. Az ember az a lény, aki ködben halad előre. De amikor hátranéz, hogy megítélje a múlt embereit, nem lát ködöt az útjukon. Jelenéből, mely az ő távoli jövőjük volt egykor, útjuk teljesen világosnak tetszik, elejétől végéig láthatónak. Hátranézve az ember látja az utat, látja az előrehaladó embereket, látja tévedéseiket, de a köd szétfoszlott.

Az emlék a felejtés egyik formája. Megtehetjük, hogy szorgalmasan, állandóan naplót vezetünk, feljegyzünk minden eseményt. Egy szép nap, amikor újraolvassuk feljegyzéseinket, ráébredünk, hogy egyetlen konkrét képet sem tudunk felidézni. És ami ennél is rosszabb: a képzelet nem tud emlékezetünk segítségére sietni és rekonstruálni azt, amit elfelejtettünk. Mert a jelen, a jelen konkrétuma, mint megvizsgálandó jelenség, mint struktúra, ismeretlen bolygó a számunkra; sem emlékezetünkben megőrizni nem tudjuk tehát, sem a képzelettel rekonstruálni. Úgy halunk meg, hogy nem tudjuk, mit éltünk meg.

Élni annyi, mint állandóan, nagy erőfeszítéssel arra törekedni, hogy ne veszítsük szem elől önmagunkat, mindig szilárdan jelen legyünk önmagunkban.

A világ körhintához hasonlít, jönnek-mennek, váltakoznak a hangulatok, ütik egymást, és hiába ellentmondásosak, gyakran egyszerre csendülnek föl.

Roppant érettnek kell lenni ahhoz, hogy belássuk, a nézet, amely mellett kardoskodunk, csupán a számunkra legkedvesebb feltevés, óhatatlanul gyarló, feltehetőleg átmeneti, csak a legkorlátoltabbak verhetik az asztalt, hogy bizonyosság, igazság.

Az ember örökkévalóságra vágyik, de csak a pótlékát kaphatja meg: az eksztázis pillanatát.

Amikor a történelem beindítja a tömegeket, a hadseregeket, a szenvedést, a bosszút, már nem lehet megkülönböztetni az egyéni akaratot; a tragédiát teljességgel elnyeli a csatornákból az egész világra rászabaduló áradat. Végső soron akár kereshetjük is a szörnyûségek romjai alá temetett tragikust, azoknak a lendületével, akiknek volt merszük életüket áldozni az igazságért. Vannak azonban szörnyûségek, amelyek alatt semmilyen régészeti ásatás sem fogja megtalálni a tragikum legkisebb maradványát sem; az az öldöklés, amelyet pénzért folytattak; vagy ami rosszabb: egy illúzióért; vagy még rosszabb: egy ostobaságért.

Senki sem vitatja jogunkat a magánélethez, de az már nem olyan, mint amilyen régen volt: egyetlen titok sem védelmezi; bárhol legyünk is, nyomunk megmarad a számítógépekben.

Minden kis esemény, amint múlttá lesz, elveszti konkrét jellegét, és árnyképpé változik. Az elbeszélés emlék, vagyis rövid összefoglalás, egyszerûsítés, absztrahálás. Az élet igazi arca, az élet prózájának igazi arca csak a jelenben lelhető fel.

Amikor egy ember szembekerül egy másik emberrel, két egyenlő idő kerül szembe egymással: a mulandó élet két korlátozott ideje. Csakhogy manapság már nem egymással kerülünk szembe, hanem az adminisztrációkkal, amelyeknek léte nem ismeri a fiatalságot, az öregséget, a fáradtságot, a halált: kívül van az emberi időn. Az ember és az adminisztráció két különböző időt él.

A mûvészet birodalmában nincsenek pontos mérőeszközök. Minden esztétikai ítélet egyéni vállalkozás, de olyan vállalkozás, amely nem zárkózik be tulajdon szubjektivitásába, hanem megütközik más ítéletekkel, arra törekszik, hogy elfogadják, objektivitásra pályázik.

A mûvészetnek nem az a dolga, hogy mint egy hatalmas tükör összegyûjtse a történelem minden viszontagságát, változatát, végtelen ismétléseit. A mûvészet nem zenekar, amely a menetelő történelem nyomában kullog. Azért van, hogy a maga történetét teremtse meg.

Vajon ki a bolondabb, a bolond, aki dicséri a józan embert, vagy a józan, aki hisz a bolond dicséretének?

Fontos tény: rockkoncerteken nincs taps. Szinte szentségtörés volna tapsolni, így jelezni a kritikai különbséget a között, aki játszik és a között, aki hallgatja; ide nem azért jön az ember, hogy értékeljen és ítélkezzék, hanem hogy átadja magát a zenének, együtt kiabáljon a zenészekkel, eggyé olvadjon velük; itt azonosulást keres az ember, nem élvezetet; az érzelmek túláradását keresi, nem a boldogságot.

A tudomány története fejlődésjellegû. A mûvészetre vonatkoztatva a történet fogalmának semmi köze a fejlődéshez: nincs benne tökéletesedés, javulás, emelkedés; olyan utazásra hasonlít, amelyre azért vállalkoztunk, hogy ismeretlen földeket tárjunk fel és berajzoljuk őket a térképre.

A zene egyetlen kollektív testté gyúrja össze az egyéneket.

A barátság elengedhetetlen az emlékezet kifogástalan mûködéséhez. A múltunkra emlékezni, magunkkal hordozni talán előfeltétele, hogy sértetlenül őrizzük meg énünket. Hogy ez az én el ne csökevényesedjen, dússága megmaradjon, ápolgatni kell az emlékeket, mint a cserepes növényt, ehhez pedig elengedhetetlen a kapcsolattartás a múlt tanúival, vagyis a barátokkal. Õk a tükrünk, az emlékezetünk; nem várunk el tőlük mást, mint hogy néhanapján felfényezzék ezt a tükröt, és mi nézegethessük benne magunkat.

Az érzelmekkel szemben tehetetlenek vagyunk, ránk törnek, nem uralkodhatunk rajtuk. Felróhatjuk magunknak tetteinket, kimondott szavainkat, de az érzelmeinket nem, egész egyszerûen azért, mert nincs hatalmunk fölöttük.