Milan Kundera

Aki azt mondja, "Ne hazudj", annak előtte azt kellett mondania: "Válaszolj", márpedig Isten egyetlen embert sem jogosított fel arra, hogy választ követeljen a másiktól.

A szerelem önmagunk elvesztett felének a sóvárgása.

Az emberi idő nem körben forog, hanem egyenes vonalban fut előre. Ez az oka, hogy az ember nem lehet boldog, mert a boldogság az ismétlődés utáni vágy.

Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerûen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk.

Az ember sohasem tudhatja, mit akarjon, mert csak egy élete van, s azt semmiképp sem tudja összehasonlítani az előző életeivel, vagy megjavítani az elkövetkező életei során. (...) Nincs lehetőségünk ellenőrizni, melyik döntésünk jobb, mert összehasonlításra sincs módunk. Az ember mindent előszörre és felkészületlenül él át. Mint mikor a színész egyetlen próba nélkül játssza a darabot. De vajon mit ér az élet, ha az első próbája már az élet maga?

Az elmúlás pírja a nosztalgia varázsával ragyog be mindent: a guillotine-t is.

Az ember élete egyszeri, ezért sohasem fogjuk tudni megállapítani, melyik döntésünk volt jó és melyik rossz. Az adott helyzetben csak egyszer dönthetünk, s nem adatott meg nekünk egy második, harmadik, negyedik élet, hogy különféle döntéseinket összehasonlíthassuk.

Azt szeretném, ha az egész életem egyetlen őrült ötlet lenne.

Titkos kapcsolat van a lassúság és az emlékezet, illetve a sebesség és a felejtés között.

A kiválasztottság érzése jelen van például minden szerelmi kapcsolatban, mert a szerelem már meghatározásánál fogva is, nem megérdemelt ajándék. Az az igazi szerelem jele, ha érdem nélkül szeretnek.

Aki a Jóisten ablakait nézegeti, az nem unatkozik, az boldog.

A szerelem annyit jelent, hogy lemondunk az erőnkről.

Nem azért szégyenkezünk, mert hibát követtünk el, hanem mert megaláztatásunkat mindenki látja.

A magányra nem az ellenségei ítélik az embert, hanem a barátai.

Nem a szükségszerûség, hanem a véletlen van teli varázzsal. Ahhoz, hogy a szerelem felejthetetlen legyen, úgy kell röpködnie körülötte az első pillanattól a véletleneknek, mint a madaraknak assisi Szent Ferenc vállánál.

Lehet, hogy pont azért nem tudunk szeretni, mert arra vágyunk, hogy bennünket szeressenek, vagyis a másiktól várunk valamit (szeretetet), ahelyett, hogy követelmények nélkül fordulnánk hozzá, és beérnénk puszta jelenlétével.

A regényírónak nem az a becsvágya, hogy jobban csinálja, mint elődei, hanem hogy meglássa azt, amit ők nem láttak, elmondja, amit ők nem mondtak el.

Ha valaki idézi, hogy mit mondtál egy beszélgetés során, sohasem ismersz magadra; szavaidat a legjobb esetben is durván egyszerûsítették, olykor elferdítették (amikor komolyan veszik iróniádat), ezek az idézetek jobbára egyáltalán nem felelnek meg annak, amit valaha mondhattál vagy gondolhattál. Nem szabad ezen meglepődnöd vagy felháborodnod, mert nincsen ennél nyilvánvalóbb jelenség: két, nyomban mûködésbe lépő és szorosan együttmûködő erő elválasztja az embert a múlttól (még a néhány pillanattal korábbi múlttól is): a felejtés ereje (amely eltöröl) és az emlékezet ereje (amely átalakít).

Vannak pillanatok, amikor a történelem, annak nagy céljai, hősei nevetségesnek tûnhetnek, sőt komikusnak, de huzamosabb ideig ilyennek látni a történelmet bajos, embertelen, sőt emberfeletti.

A regénytől távol, valóságos életünkben vajmi keveset tudunk arról, milyenek voltak a szüleink születésünk előtt; hozzátartozóinkat csak töredékesen ismerjük; látjuk, amint jönnek-mennek; alighogy meghalnak, helyükbe mások lépnek: pótolható lények hosszú vonulatát alkotják. Csakis a regény különít el egyént, világítja meg teljes életrajzát, eszméit, érzelmeit, avatja pótolhatatlanná: állítja mindenek középpontjába.