Milbacher Róbert

Nagyjából ez az ünnep értelme: egy őseredeti esemény felélesztése és újraélése.

A réginek, sőt kissé talán avíttasnak ható mûvek nagyon is képesek reflektálni a mai ember élethelyzeteire, létértelmezésére és az emberséggel kapcsolatos dilemmáira. Az igazán értékálló alkotás ugyanis saját korának határait áttörve is tud hatni. Nekünk, kései utódoknak az a dolgunk, hogy helyes kérdéseket tegyünk föl ezeknek a mûveknek, és persze mindig merjük megkérdezni, amit nem értünk, mert akkor ez a már-már múltba vesző korszak is friss és nyugtalanító problémákat tár a figyelmes és érdeklődő olvasó elé.

Legendákra minden közösségnek szüksége van. Ezeket az irodalmi legendákat tekinthetjük amolyan kulturális pletykáknak, és mint minden pletykának, ezeknek is közösség-összetartó erejük van. Hiszen akiről vagy amiről beszélünk, az közöttünk van, és ahhoz nekünk is közünk lehet.

Az irodalomtörténész megpróbálja kinyitni az áporodott szagú gyászházzá vált irodalmi panteon ablakait, hogy fénnyel és friss levegővel árassza el annak minden rejtett zugát.

Csak úgy lehet eleven és mûködő nemzeti hagyományról beszélni, ha valamilyen módon személyes és élő kapcsolatot létesítünk vele: szóra bírjuk hunyt mestereinket.

Az irodalomtörténész munkája elég magányos és időnként unalmas tevékenység, így, hogy szórakoztassa magát, néha olyasmiről gondolkodik, aminek látszólag se füle, se farka, aztán egyszer csak mégis kikerekedik valami a dologból.

Jól ismert jelenség, hogy egy-egy kultikus, sokat hallott, sőt többnyire kívülről megtanult vers egyes sorait anélkül olvassuk, vagy éppen mondjuk, hogy rákérdeznénk a jelentésére. Még akkor is így van ez, ha kis "döccenőt" érzékelünk a szöveg logikai struktúrájában vagy koherensnek ható képrendszerében stb. Ha ezeket a szöveghelyeket közelebbről szemügyre vesszük, időnként nagyon érdekes vagy éppen zavarba ejtő jelentésekkel szembesülhetünk.

A történettudomány nem szereti a "mi lett volna ha" típusú kérdésfölvetéseket.

A halottakban nincs vér, bár azt nehéz megmondani, hogy hová is lesz belőlük, talán megsûrûsödik az erekben, és azért nem folyik többet ki. Talán porrá is szárad kis idő múltával, ahogyan elillan belőle a nedvesség, mert a nedvesség az élet, a halál meg az, amikor kiszárad minden.

Ilyen csodálatos az emberi elme, hogy bár halvány emléknyomoknak, dátumoknak, töredékes képeknek nyit utat a tudat felszínére törni egy-egy név vagy különös esemény hallatán, de a múlt eseményeinek hiánytalan felidézése utánajárást, hogy ne mondjuk, komoly szellemi erőfeszítést és aprólékos munkálkodást igényel.

Ahogyan az emlékezés a felejtés ellen vívott állandó harcz, úgy a felejtés nélkül nem volna lehetséges éldelni a jelen mindennapjait, hiszen a múlt folyamatos és tolakvó jelenléte lehetetlenné tenné az állandóan újraképződő, majd emlékké váló események befogadását. Különös és első hallásra ellentmondásosnak tûnő módon a felejtés tehát az emlékezés feltétele, úgy is mondhatnék, hogy előszobája, egyik a másik nélkül elképzelhetetlen.

A szemünk előtt alakot öltő valóság sohasem egyetlen realitás leképeződése csupán, hanem több különböző történésből összeálló eseménysor illúziója, amelyről ráadásul mindig különféle tanúvallomások formájában megnyilatkozó elbeszélések révén szerezhetünk tudomást. Mindig a nyilvánvaló hazugságok és egyszerû torzítások, alaposnak tûnő, részletekig menő confabulátziók és meggyőzőnek ható sugalmazások torzító tükörképéből, vagy hogy érzékletesebb legyen, összetört tükörcserepeinek visszaverődéseiből kell összeállítni a valóságot leginkább megközelítő képet.