Müller Péter

Honnan lehet fölismerni, hogy szereted az embereket? Onnan, hogy senki sem teljesen idegen számodra. És ezért könnyen találsz az emberek között ismerőst. És az ismerősödből könnyen lesz barátod. És a barátodból társad.

Hagyjuk, hogy a hétköznapi aggodalmak eluralják a lelkünket, s nem vesszük észre, hogy még a legnagyobb bajban is felvillan gyakran a fény. Elfelejtünk szeretni, elfelejtünk jónak lenni. Elfelejtünk örülni magának az életnek. Utólag jövünk rá, amikor már késő, hogy nem arra figyeltünk, amire kellett volna.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata. A többi nem az. A többi boldogtalan varázslat. Õrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a "valóság", amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a "senkihez sincs közöm" életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy "Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!" - miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: "Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!" Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk. Felébredünk. Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

A férfi a táncban és az életben vezet - a nő követi. Ez eddig rendben van. De vezetni csak az tud, aki tiszteli a másik lényét. Tiszteli a szabadságát. És úgy vezet, hogy öröm legyen követni őt.

Szolgálni (...) egy férfit is lehet, de csakis akkor, ha szabad vagyok mellette. Ehhez azonban nem elég, hogy "szeret". Az kell, hogy igazán szeressen! Ha elnyomottságot, kiszolgáltatottságot, a méltóságom hiányát élem meg mellette, biztos, hogy nem jól szeret. És én sem őt. Miért? Mert nem azt szereti, aki én vagyok - hanem azt, akire szüksége van neki, hogy a saját sorsát élhetővé tegye. Testileg, lelkileg és sok más okból.

Addig, míg igazán szeretünk: repülünk.

Az Igazi Szeretet: szabad. Én is szabad vagyok, te is szabad vagy - csakis akkor szerethetjük egymást. Ha valakitől függök, ha valaki mellett nem lehetek az, aki vagyok, ha valaki mellett nem vagyok szabad: nem is szerethetem.

A nyitottság a szeretet veszélyes kockázata. Merészség kell hozzá, igaz. És erő.

Minden szerelem a Nagy Találkozás ígéretével kecsegtet! Még a szalmalángszerû föllobbanás is "Õ az!" élmény...

Egy könyvet éppolyan nehéz jól befejezni, mint egy életet.

Ha a kéz bûnt követ el: a kéz bûnös. Ha a szem bûnt követ el: a szem bûnös. Ha a félelem bûnt követ el: a félelem a bûnös, s ha a vágy bûnre hajlik: a vágy a bûnös. De a lélek soha.

Embernek lenni - minden embernek - nehéz. Ne csak a betegségeit add hozzá, de a szorongásait, a félelmeit, a zaklatottságát. Azt, hogy kevés igazán boldog napja volt, s akkor sem azért, mert ünnepelték, vagy nyert, hanem mert lelkében megjelent a békesség ritka adománya, a gondtalanság, amit koldusok és névtelen emberek is megélnek.

Élni csodálatos mutatvány. De egyet ne feledj! A nyulat, amit elővarázsolsz a cilinderből, te tetted bele! Nem mások. Te magad. Ezt mindig elfelejted, és ebből van a legtöbb baj. Mi abban a megfordított tudatban élünk, hogy mindenért mások a hibásak. (...) Mindig mások. Mások felelnek az én életemért. Nem emlékszünk rá, hogy a nyulat mi tettük a cilinderbe.

A remény a legerősebb gyökér. És az, hogy valamit még tenned kell magaddal, másokkal! Ha hív egy belső hang: Állj föl! Szükségem van rád! Sok embert megmentett a szeretet. És az, ha fölismerte élete értelmét. Az ilyen a viharban állva marad. Vagy elesik ugyan, de föláll! Biztos, hogy föláll, mert tartják fölülről a gyökerei! Egész biztosan tapasztaltad ezt már.

Mindenki a saját várában él. És nehezen engedi le a felvonóhidat. Nem vesszük észre, hogy zárva vagyunk. Hogy miattunk nem jönnek. Nem hallanak vagy éreznek belülről hívó szót.

Lelked - mint az enyém és mindenkié - önvédelemre van állítva. Ahhoz, hogy befogadj valakit, ki kell nyitnod magad.

Amikor irigyelsz valakit, sohasem az egész életét irigyled, csupán néhány kedvező részletét. Megrettennél, ha az egész életedet el kéne cserélni vele.

A testet, és a testi gyökereket is a Lélek élteti.

Minden szerelem akkor kezd repedezni, amikor a másik elkezdi a saját szuverén életét élni. Dolga van, nem ér rá, másokhoz is túlságosan kedves, saját feje és saját benső késztetései szerint kezd gondolkodni, s beleütközünk egy idegen lélek öntörvényû világába. Ez a folyamat egyre erősebb lesz, s ha az ember tíz év múlva találkozik egykori szerelmével, majdnem vadidegen ember néz rá. Azt gondoljuk magunkban: "Úristen, mit szerettem én ebben?!" Amikor egy szerelmes barátom zokog, hogy "mindenemet odaadtam neki, mégis elhagyott!", azt gondolom: "A legfontosabbat, a szabadságát nem adtad meg neki! Ketrecben érezte magát nálad, s ez az érzés megmérgezte a szerelmét."

A szerelmek azért múlékonyak, mert alapjuk az önzés. Ezt senki sem ismeri be, sőt éppen az ellenkezőjét gondolja, mégis így van. Magunkat szeretjük a másikban, akit a legszívesebben bekebeleznénk, fölfalnánk, soha ölelő karjaink közül ki nem eresztenénk, s ha mégis elmegy, úgy érezzük, hogy testünk s lelkünk kitépett darabját is magával viszi.