Müller Péter

Az a szó, hogy megbocsátani, görögül úgy hangzik, hogy aphiémi. Azt is jelenti, hogy elengedni, elbocsátani, figyelmen kívül hagyni, maga mögött hagyni. Amikor az ember feloldja magában a kötelékeit, amikor nem tapad valamire vagy valakire érzelmileg, sem gondolatilag, amikor fájdalmát és sértettségét maga mögött hagyva elengedi az egészet: az aphiémi. Amikor nem nézünk utána, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás.

Magammal vagyok - és veled. Magammal vagyok - és veletek. Odaadom magam - és visszaveszem. Ez így normális. Rohanó életünk kibillent ebből az egyensúlyból. Ne engedd! Érezd magad jól, egyedül. És teremtsd meg ezt az állapotodat, ha kell, erővel is.

A magány: szent állapot. Nem akkor, ha valaki végleg benne marad, hanem akkor, ha időnként, átmenetileg, megvalósítja.

Másokért élünk és másokkal élünk - de ennek határa van. Mert önmagunkkal is élünk. Van, amit csak egyedül, magaddal tudsz megoldani. És ha ezt nem bírod megtenni, vagy nem hagysz rá időt, és túl sokat forogsz az emberek között, eljön az a pillanat, amikor a szervezeted védekezni kezd mások ellen.

A mai ember észre sem veszi, hogy nehezen bírja ki önmagát. És másokhoz nem a szeretet viszi, hanem az önmagától való menekülés.

Az a férfi, aki elfojtotta magában női tulajdonságait, nemcsak párját nem tudja igazán szeretni - vagyis a szó igazi értelmében megérteni -, de valódi barátságra is képtelen. Hiányozni fog belőle a befogadás, a megismerés igénye, a lelki megtermékenyíthetőség, és főleg a rivalizálás teljes föladása. Még egy bensőséges jó beszélgetésre is alkalmatlan lesz, mert nem fog tudni megérezni téged - mindig csak magát mondja és saját gondolatait gondolja, szüntelenül.

Hogyha szeretek egy férfit, észreveszem lelke mélyén a királyfit. Miért? Mert azt szeretem benne! A békát nem lehet szeretni! Nő még nem szeretett férfit azért, mert pitiáner, önző, aljas, ügyeskedő, erőszakos, mert hazug vagy becstelen. A szeretet még az "ősi világból" való - és ezért szeretni csakis az értéket lehet. A szépet, az igazat, a valóban erőset. S ha én, mint nő, meglátom a békában a királyfit - mert meglátom, ha szeretem, nincs mese! -, még nehezebb helyzetbe kerülök. Mert észreveszi rajtam, hogy látom az ő elárult valóját. Kritikát olvas ki a szememből. Leleplezést. Olyan tükre leszek, amelybe nem szívesen néz. Ellentétben a mesével, minden békát halálosan feldühít, ha a királyfit megpillantják benne.

Hallgass! Ne bizonygasd az igazadat! Hallgasd meg, mit mond a másik! Add föl legalább egy pillanatra azt a meggyőződésedet, hogy te tudod jobban! Hátha ő?

Ahhoz, hogy lelkileg gazdagodj, mindig el kell dobni valami régit, hogy megkaphasd az újat.

Minden világ: másvilág. Másvilág? Miért?! Egyszerûen azért, mert nem a te világod. Az övé. Neked egyetlen világod van - a tiéd. Ha álmodsz, magadnak álmodsz, ha fáj valamid, neked fáj, akár a sebed, a fejed vagy a lelked. Ha szomorú vagy, te vagy szomorú. (...) Néha nagyobb utat teszünk meg egymáshoz, mint az ûrutazók.

Ha szeretsz valakit, át tudod élni. Belebújsz. És ki tudsz nézni a szemén. Lelkének múltjában tudsz járni. Fáj a fájdalma, és vele együtt kacagsz, vagy buggyannak ki a könnyeid. Tudod, hol van benne a gubanc. Sejted a sorsát. Gondolod a gondolatait. Megismered ördögeit és angyalait.

Minden ember egy másik csillag. Sőt, egy másik naprendszer. Nincs olyan csillagközi utazás, amellyel fölfedezhetnéd a másik embert. Érezni a bőrével, hallani a fülével, nézni a szemével lehetetlen, mert ő egészen mást érez és hall és lát, mint te. Minden más benne. Hiába a barátod. Hiába a szerelmed.

Minden problémád akkor oldódik meg, amikor felülemelkedsz rajta. (...) Ahhoz, hogy megoldd, új szempont kell, amire nem is gondoltál. Felülről kell tekinteni a bajra. Ugyanazt látod, csak máshonnan: magasról, bölcsebben, tisztábban.

Egy kor sötétségét az mutatja legjobban, hogy mennyire lélektelen benne az emberi tevékenység.

Amikor egy vallási tan azt állítja, hogy Isten a szerelmet és a nemi vágyat csupán a fajfenntartás céljából eszelte ki, nyilvánvaló, hogy sem a szerelmet, sem a nemek vonzásának mélyebb, metafizikai okát nem ismeri. Mi nem "fajfenntartani" akarunk, hanem szeretni. Egybeölelni azt, ami kettéhasadt.

Ha sikerül egy szerelmespárnak egymás mellett jól megöregedni, rádöbbennek arra, hogy ami összekapcsolja őket, az (...) egy mély sorsközösség, mely több, mint szerelem.

Az erősről lepereg a bántalom vagy nem is érinti meg. Csak akkor száll harcba, ha a sérelem nem őt érinti, hanem egy nagyobb igazságot is, amelyet képvisel. Légy erős, önbizalommal teli és legyőzhetetlen.

Ha dühbe gurulsz, magadhoz vonzod az indulatokat. Ha nyugalom árad belőled, megnyugszik a környezeted. (...) És az már rajtad múlik, hogyan tudod magadat behangolni. Mert ha a nyugalmat csak erőlteted magadra, semmit sem ér. A rezgés számít. A húrok feszültségén múlik a szép muzsika. Túl laza vagy túlfeszült húrokon nem lehet szépen zenélni.

Az "Én vagyok" áll minden szereped mögött. És ha - nagy ritkán - igazán mélyről nézel magadba, ez már nem férfi, és nem is nő. Az is csak egy maszk rajtad. Nehéz ezt átélni, főleg amíg fiatal vagy. De ahogy múlnak az évek, egyre könnyebb. Természetes...

Nincs nagyobb dráma a világon, mint a férfi-nő drámája. Arra vágyódsz, hogy jöjjek, és én arra, hogy gyere felém... hiszen így lenne jó és boldogító és természetes! (...) De amikor megfogjuk végre egymás kezét, nem tudjuk sokáig megtartani. Találkozni sem könnyû manapság, de megtartani egymást szinte lehetetlenség. Tudd, ha vágyódsz valakire, és nem jön, ha jön, de csalódás ér és nem sikerül, vagy ritka csodával sikerül: társunkat megtalálni, és megtartani emberemlékezet óta a világ legnehezebb dolga.