Müller Péter

Bocsánatot attól szoktak kérni, akinek hatalma van. Akinek nincs, az hurcolja a megbántottságát, filozofál, és a lelkiismeretével bíbelődik: senki nem kér tőle bocsánatot. Sérelmein csak a gyenge rágódik, nyalogatja sebeit. (...) Érvényes igazság, hogy mindig csak a gyenge sérül bennünk – az erős soha! Ott, ahol az ember erős: nem lehet megbántani.

Szülőnek lenni azt jelenti, hogy az ember egész látható és láthatatlan lényével szüntelenül hat és vizsgázik - ami jó bennünk és tiszta, s ami rossz és koszos: továbbadjuk. Állandó adásban vagyunk, akkor is, ha nem tudjuk. Sőt, főleg akkor! (...) Amit magadban elrontottál, tovább is adod. Nemcsak mint genetikus örökséget, hanem sokkal inkább mint lelki mintát, bûnt és erényt, lényed általad is ismeretlen minőségét. De amit magadban megváltasz - az utódaidban is megválthatod.

Amikor a köldökzsinór elszakad, a vérkörök kettéválnak, a véráram megpördül, és a magzat, aki eddig az anya szívével élt, most önálló szívet kap, saját, maszek létcentrumot, amely innen kezdve fáradhatatlanul veri az Élet ritmusát. Az új lény, mint egy kis autó, leszalad a Teremtés futószalagjáról. Innen kezdve hol hevesen, hol békésen dobogó szívvel, felpörgetve vagy alapjáraton, de egyedül is üzemel - a misztérium megtörtént. Élet született.

Aki mélyre néz magában, látja, hogy ott, azon a helyen, ahol a szerelem lakik, csak egyetlen üres trónus áll.

Két úton nem lehet egyszerre járni. Mert ahhoz az egyiket a másikért el kell árulni.

Sohasem szabad azt hinni, hogy ami szemed fénykörébe került, az már a végső igazság. Nem. Az igazság mindig tovább van. Túl a sötétség határán, amely természetesen csakis azért tûnik sötétnek, mert a szemed nem lát még oda.

A lélek hol a tegnapon rágódik, hol a következő percen, egyszerre százfelé figyel, s ezerféle benyomást szelektál, miközben egy éppen felszínre bukkanó érzelmi hullám át is színezi a zavaros állapotot, amely zaklatott, szomorú, bizakodó, rémült, tompa, szorongó, aszerint, hogy a háborgó energiák örvényéből mi ragadta el éppen.

Az okos és a bölcs ember között a döntő különbség ott van, hogy az okos emberből hiányzik az áldozat. A bölcsesség ott kezdődik, hogy az ember a csodálat állapotába kerül. Elámul, gyönyörködik, tátva marad a szája - és sír. A megrendüléstől és a gyönyörûségtől.

Sorsunk urává válni nem egyszeri aktus. Mindennap és minden órában újra és újra meg kell érte küzdeni. A fölismerés és a megvalósítás között mély szakadék van.

A felnőtt ember arca sohasem lehet olyan őszinte, mint a kisgyermeké, éppen azért, mert a világ tükörrendszerében kialakult az egója, s innen kezdve - anélkül, hogy ezt észrevenné - tudathasadásos állapotban él; nem akkor mosolyog, amikor kívül, nem akkor ásít, sír, unatkozik, gyûlöl, tombol, szeret, követel, vagy közönyös kívül, mint belül. És ez nem csupán akkor van, ha mások is ott vannak, akkor is, ha nincs ott senki. A kifelé nézés és a kifelé élés az ego legerősebb pillantása: ő maga is tükrökből állt össze, s örökké e tükröknek akar megfelelni. Igazi arcát csak akkor mutatja az ember, ha önfeledtté válik. Ha dühében kiborul, ha végső kétségbeesésében felzokog, ha fájdalmában felüvölt, vagy valami ellenállhatatlan kényszernek engedelmeskedve, hangosan röhögni kezd. Mindig akkor, ha túlcsordul a pohár - ha az ego hatalma megtörik.

Kétféle beszélgetés van. Az egyik, amikor mondom a magamét. Amikor önmagamat akarom érvényesíteni. Szavakkal hatalmat lehet szerezni, olyan világot, amely csakis rólam szól, amelyben én vagyok a fontos: amit én gondolok, én érzek, én élek, én fájok - színjátékot, melyben én vagyok a főszereplő. Aki a magáét mondja: egyedül van. Olyan világban él, ahol senkinek sincs köze hozzá. Ennél pontosabban nem lehet elmondani azt a helyzetet, amelyben élünk, s amit úgy is nevezhetünk: a szeretetlenség világa. Aki csak mondja a magáét, annak nincs szüksége barát­ra, testvérre, feleségre. Csak közönség kell neki. A másik fajta beszélgetés az, amikor valaki társat keres. Ez nagyon ritka.

Mindig a második gondolat a jó. Vagy a harmadik! Mindig alá kell nézni annak, ami először az eszünkbe jut, mert az nem a mi gondolatunk, hanem a világé. Amikor a felszín alá nézünk, megpillanthatjuk azt a mélyebben rejlő, letagadott igazságot, ami a miénk!

Hiába tanulunk meg beszélni. Mert először nem is tudjuk kimondani azt, ami a lelkünk mélyén él. Elhallgatjuk, vagy mást mondunk helyette. És ha nagy nehezen sikerül is végre kimondani: a másik nem érti meg. A szavakat érti persze. A mondatokat is. Csak ami a szavaink mögött rejlik, vagyis a lényeget, azt nem érti.

Akármilyen komor, örvénylő viharba kerülünk, ahol már nem látni senkit, egymást sem; akármilyen földrengésen, tornádón, cunamin, hurrikánon repülünk át - tudjunk egymásról! Hogy jövünk s hogy együtt vagyunk.

Az emberi lélek olyan, mint egy gazdagon megépített orgona: minden sípja szól.

Az ember, mint a Természet megismerője: eszmét követ. Az ember, mint a Természet ura: rögeszmét. Megismerni ugyanis semmit sem lehet önmagunk megismerése nélkül, s aki magát csak felszínesen ismeri, tudja, hogy van benne egy önző és mohó ego, s van egy magasabb valója, akinek célja nem a birtoklás és a hatalom, nem a "természet leigázása", hanem az emberiség, a jóság és a szeretet. Erről azért tud kivétel nélkül mindenki, mert nincs olyan pillanata az életnek, amikor ne kellene arról döntenie, hogy kit szolgál: az életet, vagy a halált, a fényt, vagy a sötétséget, az áldást, vagy az átkot, a szeretet, vagy az önzést, önmagát, vagy az igazságot.

A gyermeket izgatja a varázslat, s minél inkább megőrizzük gyermekségünk első rácsodálkozását a világra, lelkünk mélyén annál kevésbé mondunk le arról, hogy a kemény, rideg, közönyös és tehetetlen valóságot valahogy igenis befolyásolni tudjuk!

Van egy időtlennek tûnő állapot, amikor teljesen magunkra maradunk. S ráadásul éppen a szakadék fölött, a legnehezebb, legveszedelmesebb helyzetben. Ilyenkor csak két dolog segít. Az egyik a múltból ered, mindabból, ami megtörtént már, s amibe itt, az örvénylő semmiben is kapaszkodót lehet találni. A másik a jövőből üzen, onnan, ahol nincs még semmi, csak lehet... sőt, lesz.

Ugyanaz a tudós, aki kisgyermekének kezéből kikapja a gyufát - mert szereti és félti -, az emberiségnek - amelyet nem szeret és nem félt - odaadja a hidrogénbombát s a géntechnológiát.

Ha gondolsz valakire, azonnal ott vagy, ha történik vele valami, azonnal érzed, s ha mélyen szeretsz valakit, kilépsz az időből, s az örökkévalóságot éled tovább.