Müller Péter

Az ember nemcsak a fülével, hanem a lelkével is hall. A maga sajátos egyéniségével.

Minden szép zene és jó sor egy pillanatra felébreszt. Ne feledd: ha így élsz, te is mûvész vagy, akkor is, ha nem tudsz festeni vagy verset írni. Az élet mûvésze vagy. Mert a legcsodálatosabb mûalkotás mégiscsak te magad vagy. És az életed.

Elfelejtünk boldognak lenni - amikor még lehetnénk.

Transzcendencia nélkül igazi mûvészet nincs. Ahogy lélek nélkül nincs élet, és fej nélkül nincs ember.

A "láss visszanézve" trükkje kiszakítja a lelket saját mágikus igézetéből, új szemet és új szívet kölcsönöz, és a sorsformálás isteni hatalmát visszaadja neki.

A betegnek látni kell előre a gyógyulását, a haldoklónak a föltámadását. És a gyászolónak látnia kell a felhőtlen örömét, és a nyugtalannak a békét, és szomorúnak a megvigasztalást, és mindenkinek az eljövendő, boldog össztáncot.

Sokféle jövőnk lehet. Ennek szálait éppen most szőjük. S ha valóságnak hisszük a boldogtalanságunkat és a diszharmóniánkat, ha valóságnak hisszük a szenvedélyünket és a félelmünket, akkor azt szőjük bele az idő szövetébe.

Sajnos a bankok nem fogadják el az Isten pénzét. De az élet igen. Úgy hívják: öröm. És ez csak akkor bukkan föl, ha megszabadulunk attól a hibás programtól, mely konokul mûködtet bennünket.

Csoda az a külső esemény, amelynek azért nem értjük az okát - mert az belül történik. Ez minden gyógyulásnak, teremtő mágiának, alkotásnak a titka. Először belül - aztán kívül.

A derû és az öröm magasabban van, mint a szenvedés. Ezt ne feledd! Szenvedésben az ember rab és lekötött. A derûben szabad és repül.

A tragédia az, amikor benne vagyunk a szenvedésben, amikor ránk zuhan az egész, és alája kerülünk. A komédia, amikor túllépünk a szenvedésen, és föléje repülünk. Tragédia, amikor meghalunk. Komédia, amikor föltámadunk. A tragédia a mélybe zuhanás, a gyötrelem és a katarzis. A komédia a magasban szárnyalás, a bajokon aratott győzelem. Mindkét állapotunkban sírunk. Az egyikben a fájdalomtól. A másikban a röhögéstől.

Az élet: hasra esés...! És fenékre huppanás...! Bizony, gyerekek...! Bohócok vagyunk, mind...! Mert először van a félelem, a fájdalom, a jaj, istenem!... és aztán a felszabadulás, a derû, a nevetés.

Sohasem szabad az első gondolatra hallgatni! Soha. Mert az a beteg társadalom által belénk nevelt reflex.

Csoda az, ami bennünk és körülöttünk van - de nem vesszük észre. Amíg éljük, azt hisszük, természetes... Csak amikor elmúlt már, döbbenünk rá, hogy csodában éltünk. Utólag. De akkor már késő.

Amikor csak várni, hinni, tûrni és munkálkodni kellett volna, úgy éreztem, hogy nem történik semmi! Nekem kell kezembe vennem az életemet!... Kiragadtam az életemet Isten kezéből, s az én kezemben a legrosszabb kézbe került.

Minél többet tud valaki önmagáról, annál többet tud az életről.

Amíg nem éled át, milyen a másiknak, addig nem tudsz szeretni. Amíg nem fáj neked a fájdalom, amit másnak okozol, nem tudsz szeretni. A karma nem büntetés, hanem tanítás: megtanít, milyen a másiknak lenni; mit érez, hol fáj neki. Amíg nem fáj a seb, amit másokon ejtesz, és nem vérzel tőle te is, addig nem tudod, mi az, hogy »vele« és »együtt« és »közösen«. Együtt érezni valakivel csak akkor lehet, ha az én idegeim is összerándulnak attól, amit benne én okozok.

Ha megkérdezik, hogy vagy, a legőszintébb válasz még optimális esetben is ez: - Elég jól. Az ego soha nincs igazából jól. Valami mindig hiányzik neki, s ez a hiány ûzi, hajtja. Még akkor sem áll le, amikor nagy öröm éri. Nincs olyan nagy öröm, hogy leálljon. Valami mindig piszkálja, valami mindig kell neki, s nem tud egy vágy úgy beteljesülni, hogy abból ne hiányozna még valami: rendszerint a lényeg. Ha valamit kap, úgy érzi, nem elég; ha valaki szól hozzá, átnéz a válla fölött, hátha jön még más is, s ha jön még valaki, az sem az "igazi". Az ember a halandóság foglya. Az ego egyetlen életre született.

Amikor a nekem okozott sérelmekről s ártalmakról úgy feledkezem meg, ahogy egy hajó megfeledkezik a maga mögött hagyott hullámokról, vagy a talpunk megfeledkezik a nyomokról, melyeket a porban hagy... vagyis nem nézünk utána, elbocsátjuk, elengedjük, magunk mögött hagyjuk, mert nem a miénk többé: ez a megbocsátás. (...) A gyûlöletet, a sértettséget, a bosszúvágyat, a haragot eldobja az ember, mint egy kinőtt ruhát, s nem hurcolja tovább magával. Hagyja elmerülni, eltûnni, az örök feledés homályába borulni.

Jelen nincs. Ez csak egy szó. Egy elvont fogalom, valójában nem létezik. Jelenleg éppen írok, de ez csak azt jelenti, hogy egy gondolatfolyamban állok, próbálom szavakba fagyasztani azt, ami tudatomban már régen eliramlott, s várom, hogy mi jön még a jövőmből felém. De még egy ezermilliomod másodpercem is folyamatos változásban van: a jövő múlttá válik, anélkül hogy jelen lenne. Életünk olyan, mint egy filmszalag, amelyben nincsenek állóképek.