Müller Péter

Saját varázsvilágunkban járunk.

Ilyen ember vagyok - mert ilyenné tettem magam. Ha másmilyen ember akarok lenni - olyanná kell tennem magam.

A másik magányába nem szabad belegázolni.

A borzongás ismerős jele annak, hogy megérintett valami nagyszerû.

A legforróbb pokol olyan családokban van, ahol szeretik egymást.

Repülj madárként a jelened fölé - s nézz vissza, miközben szabadon szárnyalsz: kék az ég, s lent szánalmasan kicsivé válnak a gondjaid... A jövődben jársz.

Ha valakit valóban szeretsz, azonnal tudod, ha megbántod - nem azért, mert látod az arcán, hanem mert a bántás pillanatában önmagadon érzed a bántalmat, neked is fáj - és tudod, hogy nem kellett volna. Nemcsak neki, neked is sajog, azonnal.

A szeretetnek egyetlen törvénye van. Úgy hívják: szabadság.

A szeretet nem múlhat el - megmarad. Ezért van az, hogy senkit sem lehet megvigasztalni, ha elveszti azt, akit szeret. Minden vigasz erőtlen és hamis. Főleg az a mondat, hogy "az idő majd begyógyítja a sebedet". Nem igaz. Ez nem olyan seb, ami gyógyul. A fájdalom érzése idővel csökkenhet, de a széttépettség érzése megmarad.

Amit el akarok mondani a szeretetről, nem az, amit érzek vagy gondolok, nem is az, amit máshol olvastam. (...) Amit érdemes kimondani, az ott van, a lelkünk mélyén. És, ha valóban találkozni akarunk, csakis ott találkozhatunk, lelkünk legmélyén, mert ott összeérünk - az igazi találkozások ott történnek.

Az ember ott a legboldogabb, ahol legközelebb él a szeretethez.

Megszületünk, s gyerekfejjel még azt hisszük, hogy itt valami mese vár, csodavilág - aztán rájövünk, hogy az egész csak pocsék, fárasztó realitás.

Anyám azt mondta: az embereket hibáikkal együtt kell szeretni. Hogy ez mennyire igaz, akkor tudjuk meg, ha elvesztünk valakit.

Gyanítom, hogy ahány ember él a földön, annyi színárnyalata van a boldogságnak is.

Az igazi angyalt a kedélyéről lehet megismerni. Lényéből szüntelenül árad valami megmagyarázhatatlan derû. Olyan lelkiállapot, melyet az ember csak akkor él át néhány pillanatig, amikor felragyog a nap.

A pénz minden nemes eszmét fölemészt, legyőzi a vallásos hitet, a mûvészi meggyőződést, minden kultúrát, szeretetet - még a szerelmet is. Bárki neked adja figyelmét, szép szavait, jóságát, még a testét is - de ha pénzre van szükséged, azonnal felszisszen, s ha ad is, emlékezetében a forintokat felírja, s önkéntelenül kiszámítja a kamatokat is.

Magányban társat keresünk, mert nem bírjuk sokáig - s ha társunk van, előbb-utóbb újra a magányt, mert a közösséget sem bírjuk ki. Ez a "magánszívünk" szüntelen önellentmondása. Éppúgy mûködik, mint a lélegzés: beszívom: csak magam vagyok - kifújom: és az egésszel vagyok... Így védekezünk a fulladás ellen. Más szóval: így élünk.

Barátod az, akit mélységesen megértesz. Nem tudtok egymásnak hazudni. Túl közel vagytok egymáshoz.

A világ legnagyobb titkát írhatnám most le, ha tudnám: hogyan születik meg a szeretet? De nem tudom. Kérdeztem az angyalt - de nem súg. Addig maradjon, mint minden csoda az életben, érthetetlen.

A könny a megfagyott élet olvadása.