Murakami Haruki

A hûség, a szeretet és a barátság nem nagyon tudja kihozni az emberből az élő kísértetet. (...) Élve csak a rosszindulat tudja kihozni az emberből a kísértetet.

A metafora eszköz, amelynek segítségével elfogadjuk az iróniát. És magunk mélyítjük el és terjesztjük ki.

Nem az ember választja meg a sorsát, hanem a sors választja ki az embert. Ez a görög drámák alapelve. És a tragédia - Arisztotelész határozza meg így - a sors iróniájaként nem a drámai hős hibájából ered, hanem inkább azért, mert a hős egy bizonyos erkölcsi színvonalat képvisel. (...) Az ember nem saját gyengeségei miatt keveredik még tragikusabb helyzetekbe, hanem éppen az erényei miatt. Szophoklész Oidipusz királya ennek kiváló példája. Az ő vesztét, a tragédiát nem a lustaság vagy az ostobaság okozza, hanem éppen a bátorság és az egyenesség. Itt érhető tetten a sors kikerülhetetlen iróniája.

Ha piócákról van szó, én azután tudnék mesélni. Ha egyszer rászívják magukat az emberre, nagyon nehéz megszabadulni tőlük. A nagyobbaknak olyan szívóerejük van, hogy a bőrt is kiszakítják, ha le akarjuk tépni. A nyomuk megmarad. Egyet lehet: tûzzel leperzselni. Utálatos.

A mi életünkben is van olyan pont, ahonnan nincsen visszatérés. Aztán ritkán ugyan, de előfordul, hogy eljutunk egy olyan pontig, ahonnan nincs előremenetel. És amikor az eljön, legyen jó vagy rossz, nem tehetünk mást, mint azt, hogy beletörődve elfogadjuk. Ilyen a mi életünk ugyanis.

Fontos kipróbálnunk, hogy tûrjük a távollétet. (...) Ha ezt kibírjuk, akkor megbizonyosodhatunk arról, hogy tényleg olyan sokat érünk-e egymásnak, tényleg szükségünk van-e a másikra.

Az emberek annyira keresik a másik felüket, hogy közben keserves életet élnek.

A körülöttünk lévő világ tele van beteljesült negatív jóslatokkal. Csak ki kell nyitni az újságot bármelyik napon.

A természet bizonyos értelemben nem természetes, a nyugalom lehet éppenséggel fenyegető is. A természettel kölcsönhatásba kerülni, elfogadva ezt az ellentmondást, sok előkészületet és tapasztalatot igényel.

Az erdőt úgy uralják a fák, akár a mélytengeri lények az óceánok vizét. Az erdő kedve szerint eltaszíthat magától vagy elnyelhet.

Schubert szonátáit, különösen a D-dúr szonátát jól eljátszani a legnehezebb a világon. Schumann is megmondta: túlságosan idilli, túl hosszú és technikailag igénytelen. Ha ezt hûen lejátsszák, se íze, se bûze, mint valami régiségnek. Ezért aztán a zongoristák így vagy úgy segítenek magukon. Kitalálnak valamit. (...) De ha a megoldásokat nem tudják elég érdekessé tenni, lerontják a mû minőségét. Akik ezt a szonátát játsszák, kivétel nélkül ezzel az ellentmondással kínlódnak.

Egyénenként az emberi lét kegyetlenül magányos, ugyanakkor pedig az emlékezetünk forrását tekintve egybekapcsolódunk.

A bolha igen kellemetlen valami, ha egyszer belénk bújik, nem nagyon lehet megszabadulni tőle. Akárcsak a rossz szokásoktól.

Hatvanon túl az ember hozzászokik ahhoz, hogy nincs esze, és az emberek nem veszik figyelembe.

Jó útitárs mellett a világ is barátságosabb.

A szíve mélyén mindenki arra vár, hogy eljöjjön a világvége.

Ha csak egyetlenegyszer is más irányt választottam volna, akkor valószínûleg ez az énem most nem lenne itt. De ki a fene az ott a tükörben?

Én, mint tartalom, nem vagyok való abba az edénybe, amelyben jelenleg vagyok, vagy egy bizonyos ponton megszûnt a nélkülözhetetlen koherencia. Előfordul az ilyesmi.

Az idő értéke és súlya mit sem változik attól, hogy mi a meccs kimenetele. Az idő ugyanaz az idő marad. Egy perc az egy perc, egy óra az egy óra. Nekünk pedig mindenképpen meg kell becsülnünk. Ki kell egyeznünk az idővel, hogy lehetőleg nagyszerû emlékeink maradjanak - ez mindennél fontosabb.

Egy álom halála bizonyos értelemben talán még a valódi élet elvesztésénél is szomorúbb.