Murakami Haruki

Ezt mindig is szerettem: nem csinálni mást, mint kora reggel odaülni a hófehér vászon elé, és csak meredni rá. Magamban vászonmeditációnak neveztem. Habár még egyetlen vonás sincs rajta, a vászon semmiképp sem üres. Fehérségében csendesen ott rejtőzik a születni készülő mû. Ha jól figyelünk, észrevehetjük a sokféle lehetőséget, amelyek végül mind egy irányba mutatnak. Ezt a pillanatot szeretem. A pillanatot, melyben lét és nemlét összefolyik.

Az idő mindent megold majdanán. Õ pedig nagy úr minden számára, melynek alakja vagyon. Nem mintha akármeddig rendelkezésre állna, de ameddig vagyon, addig egész sok hasznot hajt. Szóval igyekezzetek kiélvezni!

Rendre előfordul az emberrel, hogy nem biztos benne, meddig tart a valóság, és hol kezdődik az irrealitás. Úgy tûnik, minduntalan át-átlépjük a kettő közötti mezsgyét. Mint egy határnyiladékot, amelyen úgy jövünk-megyünk egyik országból a másikba, ahogy épp kedvünk tartja. Pedig jobb óvatosnak lenni, különben azon kapjuk magunkat, hogy fogalmunk sincs, melyik oldalon vagyunk épp.

Ha elég mélyre nézünk, akkor egész biztosan minden emberben van valami ragyogó. Ezt a valamit kell ügyesen megtalálni, és ha homályos lenne a felszíne (az esetek többségében homályos), akkor kendővel kifényesíteni, letörölgetni róla a homályt. Mégpedig azért, mert ez a csillogás fogja majd átragyogni a mûvet.

Eddig azt hittem, ez az én utam, mentem is rajta előre rendületlenül, mire egyszer csak hirtelen eltûnt a lábam alól a talaj, és most úgy érzem, itt botorkálok egy légüres térben, minden kapaszkodó és iránytû nélkül.

Élhet az ember bármilyen fényûző körülmények között, mindig lesz min elmélkednie.

A fájdalom szükségszerû, ám szenvedni nem kötelező.

Az emberiség végül is olyan genetikusan meghatározott jármûvön ül, mely nem térhet ki a kerékvágásból. Ezeken a szekereken visznek bennünket lóhalálában egyik nemzedékből a másikba. A genetikus anyag nem ismeri, hogy mi a jó és mi a rossz. Azt sem tudhatja, hogy szerencsések vagy szerencsétlenek leszünk-e. Egyszerûen eszközök vagyunk, semmi több. Az örökletes anyag csak arra figyel, hogy számára hasznosak vagyunk-e.

Az emberi érzések között talán nincs is olyan kezelhetetlen, mint a féltékenység meg a büszkeség.

Milyen fura az élet, nem? Vakítóan fényesnek és abszolútnak látunk valamit, készen állnánk mindent eldobni, csak hogy a mienk lehessen, aztán eltelik egy kis idő, vagy más szögből vizsgáljuk meg, és lám, megdöbbentően fakó. Nem értjük, mit is láttunk benne korábban.

Az értelmi képességeket semmiféle mûtéttel nem lehet javítani.

Nagyon nehéz úgy keresni, hogy nem tudod, mit keresel.