Nádasdy Ádám

Az ember többnyire irigyli másban azt, amire ő maga nem képes.

Aki házasságra lép, az maga és a világ előtt is vállalja, hogy tartozik valakihez, és kitart mellette jóban-rosszban.

Mindenki szokjon hozzá, hogy olyat lát és hall, ami őt esetleg sérti. Tessék tudomásul venni, hogy ilyen a világ: sokszínû.

Már mást értünk erkölcs alatt, mint kétezer évvel ezelőtt. Az Ótestamentumban még többnejûségről írnak. Meg azt is mondja a Biblia (...): "Jósnőt ne hagyj életben!" Ezeket nem tartjuk be. Az az érzésem, a melegség napjainkban az újabb "veszélyes" pont, mert a társadalom is mintha a hordó csapját nyitogatná. Nagyon sokan félnek, hogy a hordó felrobban, és mindent elönt a gáz, vagy minden elsötétül. És ebbéli félelmükben a vallást hozzák elő, ami nem helyes, mert a vallás nem erre való. Az egyház nem azonos a Jóistennel.

Nem is érdemes a nyelvi változás okain töprengeni, mert nincsenek. Valószínûleg azért változik a nyelv, mert nincs, ami visszatartsa - bizonyos korlátok között. Nincs akadálya, hogy a generációk, tájegységek módosítgassanak rajta, mert úgyis csak annyit tudnak módosítani, hogy ne sérüljön a kommunikáció. Egy hasonlattal élve: olyasféle a nyelv, mint egy ösvény a réten keresztül. Folyton változik a nyomvonala (egy tócsa, egy kő, egy kinövő bokor miatt, vagy akár az emberi járás természetes kilengése miatt), ám ez voltaképpen nincs kapcsolatban a céljával, azzal, hogy átjusson a rét túlsó végére, sőt részleteiben néha még el is téríti attól. Az ösvény mint ösvény mégis változatlan, azaz sosem fog például félkörben visszafordulni a rét innenső oldalára, mert el kell jutnia a célba: a nyelvnél ez cél a közlés, a kommunikáció, amely minden változás közepette is megvalósul.

A laikusok, ideértve a mûvelt közönséget is, gyakran emlegetnek "nyelvromlást". A "nyelvromlás" fogalma tudománytalan badarság, mert nyíltan vagy burkoltan azt sugallja, hogy bizonyos nyelvi változások "rosszak" (mások meg talán "jók"?). De milyen alapon lehet őket annak minősíteni? (...) A nyelvész számára mindez olyan, mint a csillagász számára a horoszkópkészítés: az is a csillagokkal foglalkozik, de emberi értékeket, jót és rosszat tulajdonít nekik, tehát kívül esik a tudomány területén.

A nyelvész számára a "szabály" nem valami illemszabályt jelent, nem iskolai "nyelvhelyességi" előírást, hanem a beszélők által önkéntelenül követett stratégiát.

A nyelvi rendszerek mind jók úgy, ahogy vannak, minden nyelven ki lehet fejezni mindent, csehül is a határozottságot (bár nincs névelő), magyarul is a nemeket (bár nincs nyelvtani nem), angolul is a tárgyat (bár nincs tárgyeset). Minden nyelv tökéletes rendszer, a nyelvben "szükség" soha nincs semmire, ugyanúgy, ahogy a kígyónak sincs szüksége lábakra.

Másodlagos manapság az internetes és az sms-nyelvhasználat: szinte csak írásban jelentkezik, és főleg a szókincset, helyesírást érinti - a nyelvtant, a nyelvi rendszert nem. Az új technikák szem előtt vannak, ezért kisszámú nyelvi újításaik feltûnőek, mint a messziről látszó templomtorony, ezért hajlamosak vagyunk őket túlbecsülni. Az ember hajlamos ilyeneket mondani: "Mióta újraaranyozták a templomtornyot, ez nem ugyanaz a falu!" Ez a megfigyelő lélektana szempontjából érthető, de ha a faluban az emberek ugyanabból élnek, ugyanolyan vallásúak, ugyanaz a polgármester, akkor ez ugyanaz a falu, hiába csillog a templomtorony.

Hiába szép a szöveg, ha nem érted, megette a fene.

Nem az a titok, amit nem tud senki. A titok az, amit mindenki tud, de mindenki tudja róla, hogy titok.

Nem arra mondjuk, hogy didaktikus, aki tanítani akar, hanem arra, aki hülyén akar tanítani.

A jó mûvész ijesztgeti közönségét. Szörnyûségekről számol be: jobb, ha tőle halljuk először, ha tőle tudjuk meg, mi vár ránk.

A mûvész mindent megtehet - ám ezért szörnyû árat fizet: a mûvészt senki sem sajnálja.

Cigánynak, zsidónak, törvénytelen gyereknek, parasztnak, bevándorlónak stb. lenni nem érdem. Az azonban már érdem, ha valaki nyíltan vállalja egy olyan tulajdonságát, amit a többség - előítéletből - szégyennek, takargatnivalónak tart, amit becsmérelnek és megbélyegeznek. Erre a nyílt vállalásra igenis lehet büszkének lenni. Szembeszállni azzal a bizonyos "de" szócskával, amely éppen jóindulatában tud oly bántó lenni, például: "szegény, de becsületes", "cigány, de munkaszerető" (...). Persze, aki ezt a "de"-t kimondja (és mindnyájan mondunk egymásra ilyeneket!), az nem feltétlenül gondolkodik előítéletesen; de mindenesetre úgy érzi, hogy a megbélyegző címke kimondása után rögtön illik odatennie ellensúlyként valami pozitívumot.

A szerelem, vagy egyszerûbben: a kapcsolattartás bizony tapasztalat kérdése is. Olyan, mint jól zongorázni: nemcsak ihlet, átélés és tehetség kell hozzá, hanem gyakorlás, technika és rutin, főleg saját erősségeink és gyengéink pontos ismerete.

Az embernek a saját teste és lelke olyan, mint hangszer: meg kell rajta tanulni játszani, ki milyet kapott.

Minél többféle tükörben nézzük meg magunkat, annál jobban megismerjük az arcunkat.

Nem árt többfélét megismerni, sőt éppen az embernek magát olyan téren is megerőltetni, ahol voltaképpen nem remélhet teljes sikert.

Nincs jelentősége annak, ki a szerelem tárgya; sőt, (...) nem a szerelem a legdöntőbb, legátfogóbb sorskérdés, amellyel szembesülhet az ember.