Nagy Endre

A szerelmi kaland mindig úgy kezdődik, mint a múló nyári zápor, de sohase lehet tudni, hogy melyikből lesz a negyvennapos özönvíz.

A házasságokat az égben kötik, de a részletes tárgyalások a földön folynak.

Valahányszor gyalogos ember szembetalálkozik a fővárosi úton a suhanó automobillal, (...) a közvélemény mindig megköveteli, hogy a gyalogos ember legyen az okosabbik. (...) Itt tehát a kocsin járóknak jog adatott arra, hogy sohase legyenek ők az okosabbak. Ezt a jogot nem szentesítették, de mégis megvan, és az elgázoltak évi statisztikája szerez tekintélyt neki.

Vergődő testem fájások hona, Zilálja, tépi vad zenebona, Csúf macskazenével szerenádoznak ők: Tûhegyen trillázók, dorongon dörmögők.

Félig én már át vagyok. Úgy nézz rám, ha elmegyek, Látsz-e újra engemet, Azt te már nem tudhatod.

A házasság az a mûhely, amelyben két ember bölcsességgel, türelemmel és kölcsönös lemondással a közös boldogságon dolgozhatik. Olyan, mint a jó termőföld: csak azt adja vissza megsokszorozva, amit beléje vetnek.

A legtöbb férfi csak akkor tudja meg, mi a boldogság, amikor megnősül. Csakhogy akkor már késő.