Nagy László

A reményt nem szabad feladnunk, hiszen a legnagyobb tragédiából, katasztrófából csak a remény segít kilépnünk.

Ajánlom neked földrengéses arcom egy megmenekült mosolyát.

S rázkódhat a siratók háta, a Mindenség nem borul gyászba!

Nyakak, ha nem hajlottak másnak, megbicsaklanak a halálnak.

Mi vagyok én, ha e planéta csak egy bevérzett margaréta?

Vállamon a bárányos éggel, s a nemvalósuló reménnyel

Létem, ha végleg lemerült, ki rettenti a keselyût! S ki viszi át fogában tartva A Szerelmet a túlsó partra!

Nem elég magyar anyanyelvûnek születnünk, tanulnunk kell magyarul a sírig.

Én fekszem itt a kihûlt földön: eleven kincse még a nyárnak, vétkek s rossz jelek rohamozva édes húsomra idejárnak.

A csillagok égnek, ablakon benéznek, vak szemei vannak a szelíd reménynek.

Versben bujdosó haramia vagy, fohászból, gondból, rádszabott sorsból hirhedett erdőt meg iszalagos bozótot teremtesz magad köré.

Igazán s végleg téged várlak, Érdes tüllben gyere lassúdan, Horzsolj végig s hagyj itt örökre Izzó kikerics koszorúban.