Nagy László

Éltem ötven évet holtan, öt percig ha boldog voltam.

Szép volt baltám, szép a nyele, Rútul széjjel vágtak vele.

Legyen vállalható aki átlátható, legyen fölfogható aki elfogható, legyen elrejthető aki megköthető.

Lángokat lehelsz a télbe, selyemben kiállsz a szélbe, havas melled ormosodik, szemem érte kormosodik.

Õsszel édesült szerelem, mint a bor, télre kiforr, lélekben erős ragyogás, mint a pohárban a bor.

Isten a könnyben elcsöpög, elhágy engemet vakmerőn, lázas burokban hömpölyög világgá tárult hómezőn.

Szerelem, jaj te szerelem, dadogást hoztál, tébolyt, életem, telivér életem: jég alatt alvó vérfolt.

Puszta világra jön a tél, árvaságomra nincs födél.

Adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet - nekem a kérés nagy szégyen, adjon ugyis, ha nem kérem.

Én lélegzek benned, élsz bennem, te bátor, vagyunk mi egymásnak fölvirágzott sátor. (...)

Idesodródtam, aranyba, hőbe, ide az áldott mezőbe. Semmi bajom, csak más a tekintetem, s néha a szívem fölé téved kezem.

Az én szívem játszik, ingemen átlátszik, másik szívvel tündérkedik hajnalhasadásig.

Levert a mindenség szele, mint őszi fának harmatát, megtudtad, hogy a két karom köre az egyetlen hazád.

Ez a világ ellobban Ölelj engem mégjobban

Ha már nincsen semmim ezen a világon, bagoly huhogása ne verje föl álmom.

A földi szerelmet ne vesd meg, ne vidd a semmibe a tested.

Mûveld a csodát, ne magyarázd!

Ó, halál, te örök telhetetlen, gyûlöletes, mégis győzhetetlen, engem mindig zaklató fehérség! Bár tudom, hogy egyszer el kell esnem, ellenséged vagyok rendületlen, embereknek kell ez a merészség.

Nélküled hol laknék? - megborzong a lélek - Hajnaltüzes hajlék a te közelséged.

Köröttem kúsza az élet, kúsza a sorsom. Vértezz hittel, hûséggel állig, akkor én a haláloságyig belédfogódzom.