Nicholas Sparks

Gondold azt, hogy én vagyok a te életedben az égő csipkebokor. Ha kétségeid támadnak, és szükséged van válaszokra a kérdéseidre, fordulj csak hozzám segítségért.

Úgy veszem az emlékeket, ahogy vannak, elfogadom őket, és amikor csak tehetem, hagyom, hadd vezessenek. Ez gyakrabban adódik, semmint ahogy azt elárulom.

Valójában két oka van, hogy az ember gyermeket hoz a világra és nevel: egyrészt mindez logikus következménye két ember tartós kapcsolatának; másrészt, mélyen belül, mindenkiben ott rejtőzik a vágy, hogy létrehozza saját "miniatûr" képmását. Mintha annyira különlegesek lennénk, hogy már szinte felfoghatatlan, hogy a világ hogy bírja ki, hogy csupán egyetlen legyen belőlünk. (...) A szülők többsége nem egyszerûen önmagát akarja viszontlátni a gyermekében, hanem önmaga sokkal jobb kiadását.

Az elmúlt óra érzelmi viharai után, ahogy most a gyermekét figyelte, rádöbbent, mi dolga van a világban: szeretni valakit! Törődni valakivel, segíteni valakinek, enyhíteni a gondjain mindaddig, amíg meg nem tanulja maga megoldani azokat. Feltétel nélkül szeretni őt, hiszen - végül is - ez az élet igazi értelme.

Az unatkozás (...) egy meglehetősen alulbecsült mûvészeti ág.

Ha most úgy érzed, hogy túl sok nehézséggel kell szembenézned, akkor mi lesz később? Amikor majd úgy érzed, hogy ennél rosszabb már nem történhet, akkor jönnek csak igazán a bajok! És amikor már nem reménykedsz semmi jóban, akkor ér majd valami kellemes meglepetés. Ám amíg tudod, hogy szeret, és te is szereted őt - és mindketten megpróbáltok ennek megfelelően viselkedni - nem érhet semmi baj.

Mindenkinek megvan a maga baja, a maga keresztje. De nem mindenkinek egyformán.

Mindenki olyan, amilyen, és senki sem tökéletes, de a házasság az alkalmazkodásról szól. Életetek hátralévő részét azzal fogjátok tölteni, hogy megismerjétek egymást, viták pedig bármikor előfordulhatnak. A házasságban éppen az a csodálatos, hogy ha tényleg a megfelelő társat választottátok, és szeretitek egymást, akkor együtt minden nehézséget le tudtok küzdeni.

Ha egy nő igazán szereti az embert, akkor egyszerûen nem várható el tőle, hogy mindig az igazat mondja. (...) A nők sokkal jobban rá vannak hangolódva az érzelmekre, mint a férfiak, és amikor nem őszinték, általában azért nem azok, mert azt gondolják, hogy az igazsággal megbántják mások érzéseit.

Hidd el, ismerem a férfiakat! Akármilyen nehéz is a természetük, a végén mindig kiderül, hogy egyszerû velük bánni, ha tudjuk, mi teszi őket boldoggá. Az egyik legfontosabb dolog, amit tudnod kell, hogy őrülten vágynak arra, hogy elismerjék, sőt csodálják őket! Ha ezt megkapják, a csillagokat is lehozzák nekünk az égről.

Ami most kettőtökkel történik, az a rengeteg feszültség, amivel most szembe kell néznetek... nos, az maga az élet. És az élet akkor hozza a legfontosabb helyzeteket, amikor a legkevésbé számítasz rá. Minden kapcsolatban előfordulnak nehézségek és viták, és éppen erről van szó: hogy ti egy pár vagytok! De egy párkapcsolat nem mûködik az egymásba vetett bizalom nélkül.

Bár nem szokott hosszasan elmerengeni (...) a régi emlékeken, de nem is hessegette el őket, ha eszébe jutottak. Éppen olyan nehéz lenne kitörölnie az életéből ezt a fejezetet, mint megváltoztatni a születési dátumát. Néha azonban azt kívánta, bárcsak visszamehetne az időben, hogy kitöröljön minden szomorúságot, de sejtette, ha ezt megtehetné, az örömteli emlékek is eltûnnének. Abba pedig bele sem akart gondolni.

A hiány csak rajongóbbá teszi a szívet.

"Én megértem a nőket." (...) Arról van szó - magyarázta -, hogy nincs férfi, aki ezt őszintén elmondhatná magáról. Egyszerûen kizárt, így nincs is értelme ilyet mondani. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem lehet őket szeretni. És azt sem jelenti, hogy nem kellene velük tudatnunk, mennyire fontosak nekünk.

Abból a távolságból az égvilágon semmi különös nem volt abban, ahogy állt, ahogy mozgott. Megkönnyebbülten sóhajtottam, abban a biztos meggyőződésben, hogy megszabadultam attól a különös rajongástól, amely az utóbbi időben a hatalmába kerített vele kapcsolatban.

Minden ugyanúgy folytatódott, ugyanúgy éltük a magunk külön kis életét, és egyik jelentéktelen nap követte a másikat. Jane nem haragudott rám, de egyrészt nem látszott boldognak, másrészt akárhogy szerettem volna, sehogy sem tudtam kitalálni, mit kellene tennem. Úgy tûnt, közöny költözött a szívünkbe, anélkül, hogy én ezt észrevettem volna.

Lenyûgöz, milyen játszi könnyedséggel mutatja ki az érzéseit. Ha szomorú, sír, ha vidám, nevet, és semminek nem örül jobban, mint hogyha meglepik egy kedves gesztussal. Ilyenkor gyermeki ártatlansággal reagál, és bár a meglepetés váratlan jellege később elmarad, ő még évek múlva is képes ugyanúgy örülni. Előfordul, hogy amikor látom álmodozni, és megkérdezem, mire gondol, ő tündérien elmesél valamit, amit én már rég elfelejtettem. Be kell vallanom, ezt mindig is nagyon szerettem benne. Miközben ő nagyon is lágyszívû, bizonyos dolgokban sokkal keményebb, mint én.

Az élmények mind sok feszültséget okoznak, és ha két ember együtt él, ez mindkét irányba áramlik. Azt hiszem, ez egyszerre jó és rossz a házasságban. Jó, mert van hol kiadnunk a napi feszültséget, és rossz, mert arra zúdítjuk, akit szeretünk.

Vajon képes az ember igazán megváltozni? Vagy vannak az életünknek, személyiségünknek olyan korlátai, amelyek semmilyen körülmény hatására nem változnak?

Mondtam neki, hogy várni fogok rá, és ott leszek mellette, amikor magához tér, és tudja, mit mondott nekem? Mik voltak hozzám az utolsó szavai? (...) Azt mondta: egész életemben neked szerettem volna szép lenni. Én meg csak arra tudtam gondolni, amikor ezt mondta, hogy nekem mindig is az volt.