Nicholas Sparks

A legtöbb ember megjátssza magát, álarcot visel, ám a színjáték során elveszíti saját egyéniségét.

Időbe telik megtalálni azt az egyet, aki éppannyira érdekes számomra, mint én az ő számára.

Hiába mondjuk ki a szavakat, mert még ha igazak is, akkor sem tudják megváltoztatni az elkerülhetetlent, legfeljebb csak annyit érhetünk el velük, hogy jobban érezzük magunkat.

Az emberek nem változnak. Amit egyszer megszeretnek, azt mindig szeretni fogják, még ha nem is tudják az okát.

A veled töltött idő ráébresztett arra, mi hiányzott eddig az életemből. Minél többet vagyunk együtt, annál inkább veled képzelem el a jövőt. Ezt korábban senkivel kapcsolatban nem éreztem! Sőt, lehet, hogy nem is fogom. Mielőtt megismertelek, soha nem voltam szerelmes! Bolond lennék, ha nem küzdenék érted!

Nem hittem, hogy erre képes vagy. (...) Hogy ilyen gyorsan meg tudod utáltatni magad valakivel! Ritkaság! Általában az emberek megismerkednek először.

Bizonytalanságomat azzal próbáltam leplezni, hogy mindig rövidre fogtam a mondandómat, ha arról beszéltem, hogy mit érzek iránta. Előfordult, hogy szerettem volna többet mondani, de mire összeszedtem a bátorságomat, már el is illant a pillanat.

A szerelem (...) több, mint egy szó, amit este lefekvés előtt elmormolunk. A szeretetet tettekkel kell ébren tartani, azzal a fajta odaadással, amivel a mindennapi életben teszünk meg egymásért apróságokat.

Mellette ülve éreztem, hogy ugyanúgy szeretem, mint az esküvőnk napján, de ahogy ránéztem és észrevettem, hogy szomorkásan oldalra siklik a tekintete, hirtelen ráébredtem: lehet, hogy ő már nem is szeret engem.

Ha két ember megfogja egymás kezét, az vagy jó érzés, vagy nem. Azt hiszem, azon múlik, hogyan fonódnak egymásba az ujjaink.

Minden, amit a gyermekünk tesz, kész csodának tûnik. Soha nem felejtem el azokat a pillanatokat, amikor a gyermekeim először rám mosolyogtak, amikor első lépteiket megtapsoltuk és (...) nincs csodálatosabb érzés, mint amikor a karunkon alszik el egy gyermek, s mi arra gondolunk, milyen jó, hogy vigyázhatunk rá.

Az elmúlt év eseményei sok mindenre megtanítottak magammal és a világgal kapcsolatban. Például hogy a szeretteinken ejtett sebeket sokszor könnyebb megejteni, mint begyógyítani. (...) A legfőbb tanulság azonban az, hogy lehetséges az, hogy két ember újra meg újra egymásba szeressen, még akkor is, ha hosszú időn keresztül legalább egyikük csalódott volt.

Az első gondolatom mindig te vagy - és ez mindig is így volt. Előfordul, hogy csak fekszem és nézlek, ahogy a hajad szétterül a párnádon, egyik karod takarja az arcodat, a mellkasod pedig finoman emelkedik és süllyed. Időnként, amikor láthatóan éppen álmodsz valamit, közelebb húzódom hozzád, azt remélve, hogy így talán én is be tudok lépni az álmodba. Mindig is valahogy ezt éreztem veled kapcsolatban.

Amikor megkérdezik tőlem, milyen érzés apának, szülőnek lenni, azt szoktam válaszolni, az egyik legnehezebb dolog a világon, cserébe viszont megtanulunk feltétel nélkül szeretni.

Rá kellett döbbennem, hogy a munkahelyi sikerek utáni vágy és a természetemből adódó visszafogottság éket vert a családom és közém; tulajdonképpen mostanáig vendég voltam a saját házamban.

Kizárólag tetteik - és nem gondolataik vagy szándékaik - alapján ítélhetünk meg bárkit is.

Előfordul, hogy azt kívánom, bárcsak vissza tudnék menni az időben, és semmissé tudnám tenni a szomorúságot; de úgy érzem, ha ezt tenném, akkor az örömöt is elkergetném.

Az élet (...) pontosan olyan, mint egy dal. Az eleje rejtély, a vége megerősítés, de a közepe az, ahol az érzelmek rejtőznek, amely megérinti az embert.

Nem akartam én beléd szeretni, feltételezem, hogy te sem határoztad el előre. De amikor találkoztunk, világos volt, hogy egyikünk sem ura annak, ami velünk történik. Egymásba szerettünk, annak ellenére, hogy sok mindenben különböztünk, és ezzel valami rendkívüli, gyönyörû dolog vette kezdetét. Velem egyetlenegyszer történt ilyesmi, ezért van az, hogy minden együtt töltött perc oly mélyen az emlékezetembe vésődött. Soha nem felejtem el egyetlen percét sem.

Az emberek jönnek s mennek, besodródnak az életünkbe, aztán eltûnnek belőle, csaknem úgy, mint egy kedvenc könyvnek a szereplői. Mikor a végére érünk és becsukjuk, addigra a szereplők már mind elmondták a történetüket, és mi egy újabb könyvbe kezdünk, melyben újabb szereplők, újabb kalandok várnak. És akkor az ember azon kapja magát, hogy már az újakra figyel, nem a régiekre.