Nógrádi Gergely

Tudd elviselni, ha valamiben jobb vagy, mint a többiek!

Csak táncos lehet, aki kilenc év után kilép az intézet ajtaján. Másra nem készítik föl. Arra teszi az életét.

Nem könnyû túlélni, ha valakit megfosztanak az álmaitól.

Az emberek buták. Azt hiszik, az életben a halál a legrosszabb dolog.

Késő ősszel valahogy közelebb kerül az ember az élete végéhez.

Egyik nap felfalja a másikat, s tán örökre elveszett annak a jelentősége, hogy felébredek-e a következő reggelen.

Az élni akarás igen hasznos lehet, ha egy napon nyakunkra ül a kegyetlen gyász.

Nekünk, alacsony sorúaknak már csak ez jut osztályrészül. Csekélyke élet tele szenvedéssel, majd a megváltó kór.

Vége hát. Szeretett, remélt, szenvedett, elmúlt. Ilyen az élet. És ennyi.

A levelek (...) pusztulásukban sokkal hasznosabbak, mint élettelin fürdőzve a tavaszi fényben. Miután ősszel lehullnak, rothadva táplálják a földet, így lesz a talaj dúsan termő. Velünk, szürke átlagemberekkel se más a helyzet. Igazi hasznot csak halálunkkal hajtunk.

Az életben semmit sem kapunk ingyen, csak a napsütést.

A férfiak gyermekek a vágyaikban.

Hány és hány háborodott remete tengeti el az életét a Mindenható emlegetéséből! Sőt, akad példa arra is, hogy Isten szolgájának lenni egyeseknek kiváltképp gyümölcsöző üzletág. A hit megment a kétségbeeséstől, és ezért semmi pénzt nem sokallnak az Úr megtévedt bárányai.

Aki nagyon akar hinni, az hinni fog.

Hiába a halottaink utáni vágyakozás mardosó fájdalma, hagynunk kell őket elmenni - hogy örökre velünk maradhassanak.

Attól nem leszünk jók, hogy mások még nálunk is rosszabbak.

Vannak emberek, akik megszállottan mások megmentésére teszik fel az idejüket, az energiájukat, s néha a méltóságukat is. Életük a bátorság és az önfeláldozás példája.

Boldogság? A képzelőerő diadala a valóság fölött.

Harc nélkül az élet egy nagy halom kacat. (...) Másképp esélyed sincs meglelni a drágakövet a szemétdombon.

Az emberek néha éppúgy szeretnének kigyógyulni az emlékezésből, mint, teszem azt, a rákból. A nagy többség számára azonban ez pusztán beteges önmarcangolás. Mert hiába hiszik, hogy sikerülhet nekik. A tudatuk mélyrétegeiben ott lappang, amitől rettegnek. És bármikor rájuk törhet. Az emlékek, mint valami élősködő kórokozók, beették magukat az elméjükbe. A szerencsésebbek annak örvendhetnek, ha idővel megfakulnak fejükben az ijesztő képek. Ez egyfajta önvédelem is. Ám az emlékezet raktárából sosem lapátolhatják ki végleg és egészen a démonokat.