Nógrádi Gergely

A jelenre korlátozott lét életképtelenné teszi az embert! Igenis szükségünk van a múlt tapasztalataira!

Az emlékezet elvesztése valahogy mégis egyfajta halált jelent.

Minden ember arra vágyik, hogy kedvesek legyenek vele. Különösen a halál kapujában.

Mindig is menekültem azoktól az emberektől, akik számára puszta érzéki gyönyör az élet. Sürögni kell, gályázni, előbbre jutni, mert a munka ad értelmet mindennek.

Addig álmodjon az ember, amíg lehet, igaz? Mert aztán esetleg beléköltözik egy tumor. És a nagy eszmék, a világmegváltó tervek egy pillanat alatt semmivé lesznek.

A betegség az életet eszközzé alázza. A gyógyulás, vagy a túlélés eszközévé.

A nők szeretik idealizálni a pasast, akihez tartoznak. Sokszor nem is gyanítják, hogy milyen középszerû az a férfi, aki mellettük él.

Ahhoz, hogy csodálatos gyerekkorod legyen, csodálatos szülőkre van szükséged. Csodálatos szülő pedig egyetlen módon lehet az ember: ha nagyon szereti a gyerekét. És ha jól szereti. Ha hagyja, hogy tegye a kicsi, amit szeretne, ugyanakkor figyeli, hogy mit tesz a gyerek nagyon jól.

Minden emberben lakozik valami jó, csak néha egészen nagy türelemre van szükség, hogy ezt a jót észrevegyük.

Minden halál magában hordozza az újjászületést.

A munka is csak egyvalamire jó: elmenekülni a mindennapi létből. Fiatalon fékevesztett fantáziával megálmodjuk, hogy mi mindent szeretnénk, aztán gályázni kezdünk érte. És lassan betévedünk az értelmetlen napi hajtás végeláthatatlan labirintusába. Majd megöregszünk, és tessék, ott a világmegváltó lelkünk egy förtelmes, vénséges testbe burkolva.

Attól, hogy egy létező keresletet elégítünk ki, még nem biztos, hogy erkölcsösen járunk el.

Az erkölcs pusztán a puhány középszerûeket izgatja. A történelem győztes hódítói egytől egyig magasról szartak az erkölcsre.

Az emlékektől válik egy ember valóságossá, az emlékektől lesz a múltnak teste. Ha emlékezünk, nagy esélyünk van rá, hogy ne ismételjük meg a múlt bajhozó hibáit.

A szerelem olyan, mint egy pattanás: ha túlérik, kifakad.

Egy középosztálybeli családban természetes, hogy egy fiútól elvárják, a maga életében valósítsa meg apjának néhány álmát.

A motorbiciklijére görnyedő ember csak a száguldás jelenidejûségére képes figyelni. A kormányt szorítva a múlttól-jövőtől elvágott időtöredékbe kapaszkodik, és egyszerûen kiszakad az idő folytonosságából. Nem érzékeli a mulandóságot, eksztázisba kerül. (...) Egyfajta tudatvesztéssel száguldasz: füled mellett süvít a szél, s te közben mit sem tudsz a korodról, a feleségedről, a gyerekeidről, a gondjaidról. És mondom, mindarról, ami rád vár a jövőben. Következésképpen eltûnnek életedből a kétségek, a napi félelmek. A félelem forrása ugyanis a jövőben van, s aki megszabadul a jövőtől, annak nincs félnivalója.

Élünk egy halálosan átlagos életet, aztán összespórolunk egy hatalmas motorra valót, felpattanunk rá, és úgy érezzük, mégiscsak jó élni. Amikor ilyesmit látok, mindig nagyon elszontyolodom. És olyankor úgy találom, hogy az élet talán még annál is sokkal értelmetlenebb, mint amilyennek odáig tartottam.

Az életnek vannak sötét napjai. Általában ezekkel fizetünk a jó napokért. A halálunk napja is egy ilyen sötét nap. Mégis, kockáztatnunk kell az örömért, a boldogságért, a gyönyörûségekért. Másképp mi értelme az egésznek? Lehet kockázat meg izgalom nélkül élni. Csak minek?

Az ember legveszélyesebb ellensége a tudatlanság.