Oláh Gábor

Olyan nagy a világ s mégis olyan nehezen férnek meg benne az emberek!

Piszok az élet, hogy egyik embernek mindene megvan, egy lépés nélkül, a másiknak semmije sincs, ha a lelkét kiadja sem.

Az ember szíve úgy van teremtve, hogy szeressen. Valakit, akárkit. És ki áll hozzánk legközelebb, ha nem saját magunk? Kit szeretnénk, ha önmagunkat nem szeretnénk? Olyan jó önmagunkat szeretni. Hiszen más alig is szeret bennünket.

Mindig mondják, hogy nem kell a halálra gondolni, de hát nem lehet nem gondolni rá, itt vagy, jössz-mész, eszel-iszol, és aztán egyszer csak nem vagy.

Az ember fölött áll a Természet, melynek mûködése örök rejtély előttünk; ifjúságunkban szépnek, szûziesnek, kegyesnek látjuk ezt a rettenetes ismeretlent, elmondjuk "jó anyánk"-nak, segítő szülőnknek; de később megértjük, hogy a Természet talányos szörnyeteg, amelytől legidegenebb a szeretet, a könyörület. A nyomorult ember hiába kiáltja jajait a vak éjszakába: sem ég, sem föld nem válaszol neki... Az őrültség mindig ott leskelődik szellemünk ajtajánál, mint testünk pitvarán a betegség.

Mindenkinek van vezércsillaga, lobogó szövétneke: az után megy. A kis juhokat a vezérürü kolompja csalja tovább; a nyiladozó violának a lángoló nap hívja ki a szerelmét; a hold örök sóvárgásban követi a napot; a csillagok egymás körül keringenek; - hát a szegény leányszívnek ne volna vezére, csillaga, napja? Kell, kell, ha más nincs, egy aranyfonál is, amelyikbe belefogózzék a nagy életmélységek fölött szédelgő asszonyember, amelyen fölszállhasson elaléló lelke a tiszta kielégülés birodalmába.

Szövevényes az élet; az ember sohasem tudja, mikor botlik meg valami hurokban.

Minden pályában mûvészetet látok. Az ügyvéd: az érvelés, a rászedés mûvésze. Az orvos a kitalálás mûvésze. A mérnökben a számok és számítások mestere lappang. A tanár a lelki megfigyelések igénytelen szobrásza. A hadvezér eleven figurákkal játszó sakk-mûvész. A pap? A legfinomabb elhitető, a fantázia szuggesztív mestere: új világot épít a semmibe, kétfelé szakítja lelkünket: rosszra és jóra, és rá tud bírni bennünket, hogy egyik részünk örök harcban álljon a másikkal... Akármelyik pályára mennék, csak mûvész lennék benne vagy rajta kívül.

A természetben minden úgy van jól, ahogy van. Hogy a mûvészet meg tudja szépíteni és magasabbrendûvé teszi: - az csak a mi büszkeségünk.

Az igazságtalanság mindennél jobban fáj; a szülők igazságtalansága mindenkiénél.

A színház csodálatos templom, amelynek láthatatlan Istene a saját lelkünk; azt imádjuk a szavak lüktető mámorában, a színek jóleső harmóniájában, a drága női testekből fölszálló, édes illatok tömjénözönében.

Mikor legnagyobb a veszély, akkor van legközelebb az Isten.

A pályaválasztás olyan, mint a kockavetés: vagy hatot, vagy vakot vet az ember. Lehet számítgatni, tervezgetni; de sorsunkat valaki más igazgatja.

A társadalmi forradalmak szükségszerû termékei az életnek; mikor megérik rájuk az idő: akkor jönnek és hatnak, akaratlan és feltartóztathatatlan.

A modern ember elpuhul; képtelen nagy fájdalomra, képtelen nagy örömre; ahelyett, hogy boldogságát ereje gyakorlásában keresné: a renyhék és méltatlanok jólétére áhítozik, kényelem és nemtelen pompa az álma, gonoszsága korcs formákat ölt; azzal, hogy gyilkolni nem mer - nem lett jobbá.

Ha el tudom érni életemben azt, hogy minden napomnak van valami mûvészi szenzációja: akkor az ifjúságom örök, halhatatlan; mert a lélek a szépségben megfürödve: mindig az első öntudatos tavasz mámorával ébred önmagának, erejének a tudatára.

A festett meztelenség meg az élő meztelen nő úgy viszonylik egymáshoz, mint a festett bomba az igazi bombához; ez az utóbbi, ha nem vigyázunk, fel is robbanhat.

A szerelemben az elérhetetlenség a szép, talán maga a cél; legalább is a lélek célja. Ez megőrzi báját, tisztaságát; így mentes marad minden földi salaktól.

Amit százezrek vagy milliók vallanak és üvöltenek: az erős, mint az igazság.

A fizika törvénye világtörvény, a futó Szellem pályáját éppúgy meghatározza, mint a bolygó csillagét.