Paulo Coelho

Találd ki, mit akarsz, és igyekezz túlteljesíteni az elvárásaidat. (...) Gyakorolj rengeteget, és tedd nagyon magasra a lécet, válassz olyan távoli célt, amit csak nagyon nehezen érhetsz el. Mert ez a mûvész missziója: átlépni a saját korlátait. Az a mûvész, aki keveset akar és azt el is éri, tévúton jár.

Az életünk előre meg van tervezve, egészen a legapróbb részletekig: megszületünk, tanulunk, egyetemre megyünk, keresünk egy férjet, hozzámegyünk - akkor is, ha a világ legrosszabb férje, nehogy azt mondják a többiek, hogy nem kellünk senkinek -, aztán gyerekeket szülünk, megöregszünk, és esténként kiülünk egy székre a ház elé, hogy nézzük az arra járókat, miközben úgy teszünk, mintha mindent tudnánk az életről, de egy pillanatra sem tudjuk elhallgattatni a szívünk hangját, amely azt ismételgeti: kipróbálhatnál valami mást is.

Amikor egy ország világhatalomra tör, annak mindig megvan az ára.

Miután mindkét oldalon meghal néhány ember, végül mindig a béke győz.

Hiába dalol a madár a szabadságról, a kalitkában csak rab marad.

Az emberek azt hiszik, hogy Isten egy matematikus, pedig nem az. Ha egyáltalán valaki, akkor sakkjátékos lenne, aki megelőzi az ellenfele lépését, és már készül a legyőzésére.

A megrögzött hazudozók olyan emberek, akik népszerûségre és elismerésre vágynak. Ha szembesítik őket a valósággal, mindig megtalálják a módját, hogy kitérjenek előle, makacsul ismételgetve a saját igazukat, vagy azzal vádolva az őket meghazudtolókat, hogy valótlant állítanak.

Háborúban az első áldozat az emberi méltóság.

A szerelem a másik emberben való hit, és az arcát mindig homály kell, hogy fedje. Minden pillanatot érzéssel kell megélnünk, mert ha megfejteni és megérteni próbáljuk, szertefoszlik a varázslat.

Akár kanyargós, akár egyenes úton haladunk, akár a legmagasabb hegy tetejére, akár a tenger mélyére megyünk, mindig bíznunk kell a kézben, amely vezet.

Mindenki, aki elvesztett már valamit, amiről azt hitte, hogy örökre az övé, végül rádöbben, hogy semmit nem birtokolhat igazán.

Az élet mindig kivárja a válságot, hogy aztán a legcsodálatosabb oldaláról mutatkozzon meg.

Láttam, hogy az emberek folyton a szabadságra hivatkoznak, holott ezen alapvető joguk mellett, annál inkább rabszolgái szüleik vágyainak, egy olyan házastársnak, akinek annak idején megígérték, hogy "holtomiglan-holtodiglan" kitartanak mellette, az üzlet mérlegének, a rendszernek, félbemaradt projekteknek, szerelmeknek, akiknek nem tudták azt mondani, hogy "nem" vagy, hogy "elég", a hétvégéknek, amelyeken kötelező együtt ebédelniük olyan emberekkel, akikhez semmi kedvük. Rabszolgái a luxusnak, a luxus látszatának és a luxus látszatának látszatának. Rabszolgái egy olyan életnek, amit nem ők választottak maguknak, csak elhatározták, hogy végigcsinálják - mert valaki meggyőzte őket, hogy így lesz a legjobb. És így telnek teljesen egyforma napjaik és éjszakáik, és számukra a kaland csak egy szó valami könyvben és csak egy kép a tévében, ami mindig be van kapcsolva.

És ha egy kicsit csökönyös lennék (...), az azért van, mert emberi szív vagyok, és az már csak ilyen. Az emberek félnek, hogy valóra váltsák legnagyobb álmaikat, gondolván, hogy meg sem érdemlik, vagy megvalósítani nem tudják őket. Mi, emberi szívek, meghalunk a félelemtől, ha csak rágondolunk a szeretett lényre, aki örökre elmegy, vagy arra a pillanatra, amikor meghiúsul a várakozás, vagy arra a kincsre, amely - ahelyett, hogy előkerülne - mindörökre a homok rejtekében marad. Mert ha ez történik, végül nagyon szenvedünk.

Amit a szem nem lát, a szív azt is érzi.

A legfontosabb lecke: megtanulni szeretni. Egyre jobban szeretni. Mert eltûnnek a nyelvek, a próféciák, az országok, és az utca, ahol lakom, a villanyoszlopok, ez a ház, a nappali bútorai... és eltûnik az én testem is. De egy dolog örökké megmarad az univerzum lelkében: a szeretetem. A hibáim ellenére, a rossz döntéseim ellenére, amelyek szenvedést okoztak másoknak, és minden olyan pillanat ellenére is, amikor azt hittem, hogy nem létezik.

Nézem az embereket, akik jönnek és mennek, és mindannyian nagyon belemerülnek a saját kis világukba, amely olyan apró, hogy belefér egy mobiltelefon képernyőjébe - nem csoda, hogy nem tudják levenni róla a szemüket és a fülüket.

Hagyd, hogy néha elragadjon az éjszaka, nézd a csillagokat és engedd, hogy megrészegítsen a végtelenség érzése. Az éjszaka, a maga minden sötétségével, egyben út is a megvilágosodás felé. Az éjszaka, melynek misztériumai közelebb visznek minket Istenhez, olyan, akár a sötét kút, melynek a legmélyén szomjoltó víz van: fekete árnyaiban valahol ott rejlik a láng, amely fellobbanthatja a lelkünket.

A szerelem, ahogy egy perzsa bölcs mondja, voltaképpen nem más, mint egy olyan betegség, amely ellen senki nem akar védekezni. Akit egyszer megfertőz, az többé nem akar kilábalni belőle, aki benne szenved, az többé nem akar meggyógyulni.

Isten tudja, hogy mindannyian az élet mûvészei vagyunk. Egyszer vésőt és kalapácsot ad a kezünkbe, hogy szobrot faragjunk, máskor ecsetet és festéket, hogy fessünk, megint máskor pedig papírt és tollat, hogy írjunk. De soha nem fogom tudni használni a kalapácsot a vásznon, sem az ecsetet a szobron. Ezért még ha nehezemre esik is, el kell fogadnom a mai áldásokat, akkor is, ha éppen nem áldásnak érzem őket, hanem átoknak.