Pethes Mária

Tekinteted vallató fényénél beismerem lejárt szavatosságú félelmeimet, szívgödör- be lökött rajongásaimat. Már nem vagyok fogékony, ölemben épp csak áttelelnek a vágyak. A gondleves elfogyott. Hagyj fel a gyönyördiétával. Még nem vagy elég olvadékony. A szenvedély mikrohullámú sütőjében melengetlek. Úgy szeretlek, majd megeszlek. Szerelemfertőzés.

Nem mozdultam mellőled, látni akartam, amint a fotel karfájára hajtogatod levetett álmainkat. Tudni akartam, megédesül-e az éjszaka íze, ha kiejtem neved. Fölismeri-e szemed ikercsillaga a véglegességet kiterített szívemben.

Ha nem szeretnél, bárki lehetnék, s ha nem szeretnélek, nem lehetnél az egyetlenegy.

Szeretnék szád sarkában álomízû nyálcsepp lenni emlékeztetni éjszakák nappalok küszöbén a bátortalan hajnali fényre. Ébredés után párnádon maradt mélyedés lenni mely puhán az ágyba visszahívogat.

Hajtsuk fel gyorsan a mámort Szememben szemed gyújtson fényt S hajamban ezer csókod legyen a virág.

Hány halál rabolja ki még hatodik érzékünket, hány hiány telepszik még mellkasunkra, míg egy felülírhatatlan virradat elrongyolja torkunkban a visszafojtott sírásokat?

Elhagyom a naftalinba tett öregedő időt, hogy találkozzam önmagammal.

Vajon a karácsonyi kirakatban üldögélő bánatos macikáknak mosolyra áll majd attól a szája ha rájönnek hogy a szeretet jegyében hamarabb melegségre találnak mint a hajléktalanok bárhol a világon?

Legyen ez a tömbökben szanaszét szakadó ország a Te országod

Kiszolgáltatottá lesz az ki szeretni gyáva nem a pengevékony száj mögé harapott szavak a bizonytalan szerető tesz azzá szerelmi csapda ez ha nem vagy bátor elfogadni és hős viszonozni felkínált szerelmemet.

Egy vagyok a legtisztább dolgokkal szûz hóval hintem be lábad nyomát hogy a fájdalmas emlékek ne találjanak el hozzád és a Tó felől hirtelen támadó széllel felöklelem a jókedved ellen hadba verődő híreket mert amikor mosolyod tengerén megbízhatóan ring ajkad bárkája még jobban szeretlek.

Mikor már nagyon nem bírom nélküled felveszem elárvult kesztyûdet és csüggő szárnyaiba ujjaid nyomába préselem egy ölelésre nyirkos kezem.

Önmaguk istenítésére vannak emberek akik önző módon hisznek pótolhatatlan egyetlenségükben s hogy felettük nem jár el a cserbenhagyó idő a történelembe írva látják nevüket pedig az csak egy kavargó porfelhő.

Nem tagadlak meg hagyom hogy fallá növekedjen előtted két karom és emléked csillaga az éjszaka hatalmas kapuján messzebbre robogjon világszép szerelem zuhanj a paradicsomba.

Rendben mennek a dolgok lassan elmúlik a szerelem utáni vágyakozás már csak sebeit viseled az arcodon.

Ki tudja hány napkelte után váltál súlytalanná lelkem zárt terében. ne vágyódj utánam mint viharban kifordult növény a föld után. én már nem sietek boldogtalanná lenni.